A szembenézés fontosságáról

A napokban egy beszélgetésben jött ez elő, és valahogy így hangzott el:

A lelki érettség, a személyiségfejlődés fokának nagyjából egyenes arányú mutatója az arra való képesség (vagy inkább: hajlandóság), hogy szembenézzünk olyan gondolatok lehetségességével, amikről érezzük, hogy alapjaiban képesek lehetnek akár megváltoztatni a világképünket. Mindent, amit eddig a világról hittünk. Magunkról, másokról, emberről és istenről, szeretetről, szerelemről. Visszamenőleg is akár, újraértelmezésre késztetve egész eddigi életünket.

A legtöbb ember ha csak megneszeli, hogy valami ilyesmi hangozhat el, már jó előre homokba dugja a fejét, mintsem, hogy szembenézzen azzal a lehetőséggel, hogy mindaz, amiben eddig hitt, amivel azonosult, az semmivé lehet; hogy lehet, hogy át kell értékelnie mindent.

A legkülönösebb, hogy belülről megélve ezt a tagadási folyamatot, még csak fel sem tűnik, teljesen észrevehetetlen. Az egész egy pillanat alatt zajlik le. Az új gondolattól való félelem igazi, mögöttes oka még el sem jutott a tudatig, máris az egész le van nyomva a tudatalattiba, és kész is az önbecsapás. Aztán jöhetnek a magyarázatok, kifogások, a racionalizálás, az indokgyártás, hogy "igazából" miért reagál úgy, ahogy. A nagy frászt, persze.

Másokon már talán észrevetted ezt nem is egyszer; magadon meg még sose. Nem különös?

Hogy miért baj ez a szembe-nem-néző hozzáállás? Mert elveszted a kapcsolatodat a valósággal, megmerevedsz, és körbebástyázod magad az álomvilágoddal. Ezt még lehet tetézni azzal, ha belülről még meg is támogatod ezt a zárkózottságot belülről egy konzisztens eszmerendszerrel. Pl.: "Azért nem hallgatom meg őt, mert...", "Azért nem lehet neki igaza, mert...", "Azért van nekem igazam, mert...". Vagy a legsúlyosabb eset, amit mostanság hallottam a közvetlen környezetemben: "- De mi van, ha tévedsz? - Én nem tévedek. Nekem mindig igazam van. - Jó, de mi van, ha mégis? - Ne feleselj velem." - Gratulálok, egyenes út vezet innen az őrületig.

Ha kizárod a lehetőségét annak, hogy tévedj, ha kizárod azt, hogy új információ áramolhasson be kívülről a világodba, az olyan, mintha vezetés közben feltekernéd a hangerőt és becsuknád a szemed, és többet nem nyúlnál a kormányhoz, mennél tovább egyenesen előre, merthogy te pontosan tudod, merre kell menni. Egy darabig működhet...

Azt mondják, akkor csinálod jól, ha nem ugyanaz az ember vagy, aki mondjuk 5 éve voltál. Ha ugyanaz vagy, és ugyanazt gondolod a dolgokról, akkor valahol megmerevedtél. Ahhoz, hogy ez ne következzen be, két dolog mindenképp kell:

  1. Kérdéseid legyenek, ne válaszaid. Felbecsülhetetlenül többet ér egy megválaszolhatatlan kérdés egy megkérdőjelezhetetlen válasznál. Ha válaszaid vannak, és megelégszel velük, kizártad a tévedés lehetőségét, és többet nem nyúlsz a kormányhoz. Ha kérdéseid vannak, és sosem végső válaszaid, akkor mindig meghagyod magadnak a korrigálás, fejlődés lehetőségét, és egy szép napon nagyobb kontextusba helyezve új igazságokra bukkanhatsz.
     
  2. Merjed felvállalni az érzést, amivel a szembenézés, és világod felfordulása jár. Hidd el, nem szűnsz meg létezni tőle, inkább olyan, mint felébredni a Mátrixból. Lehet, hogy elsőre ridegnek és ijesztőnek tűnik az új valóság, de ragadd meg a pillanatot, hogy ne csukd vissza azonnal a szemedet. Szokjad.

Rá fogsz jönni, bármikor többet ér a kellemetlen igazság, mint visszamenni a langymeleg önámításba, amiben eddig éltél.

 

Posted in: Az élet

Don Quijote ébredése

Hajtogattam a kukák mögött egy álmot
egy kerthelyiség félreeső részén.
Eldugult piszoárban vitorlázok
sapkám a hold, fésűm a szél.

Sorra dőlnek ki mellőlem a lányok
fojtogató bűntudat emészt.
A szívek szemétdombján kapirgálok.
Szeretni, Istenem, milyen nehéz!

Annyi minden bajjal kell még megküzdenem
plusz még itt van a nyakamba varrva 
egy lefejezett szerelem.
Tükröm, tükröm, tükröm mondd meg nékem:
Jól áll-e ez nekem?

Sorra tűnnek el mellőlem a srácok
mindegyiknek jobb dolga akadt.
Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
ellenséges szélmalmoktól zavaros szellemem
"Nincsen veszély" - mondják -
csak képzelem.

Aztán orvosok jönnek, kezükben fegyver
és ha a vegyszer egyszer a vénába hatol:
A lakatlan sziget lakó lelke tenger lesz,
a szíve lepényhal. Itt úszkál valahol.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
egy tucat csörgősipkás lidérc horkol mellettem.
Választok egyet. Melyik tetsszen?
Melyik legyen a partnerem?

/ Quimby /

Szívemből szól. Sajnos.

Posted in: Az élet

Őszinte vallomás, kellemetlen felismerés

Szar az úgy, rájönni, de úgy tényleg húsbavágóan, hogy mások tök totál teljesen másmilyennek észlelnek, látnak, hallanak, gondolnak, értelmeznek engem, mint amilyennek én magam. Sok mindent megmagyaráz így visszamenőleg is, és hát... nem kellemes. Igazából eddig nem vettem komolyan a nem annyira előnyös fotókat se, a videóktól meg egyenesen menekültem, de letudtam annyival, mint (feltételezem mindenki), hogy jó, hát ez is csak a saját hangunktól agyfaszt kapunk kategória. De hogy igazából ettől még nem gáz.

De az! Gáz!

Gondoljak már bele, hát amit én ott látok, az olyan mint egy másik ember. Nem én. Máshogy beszél, máshogy gesztikulál, máshogy minden, mint ahogy én belülről megélem. És mégis, ez a máshogy az, ahogy engem érzékelnek a többiek. Jéééééééééééééééézusom. Na. De ezzel még meg tudnék békélni!

Mert ha még csak a kinézetről lenne szó! De nem! A kommunikáció van igazán meglőve. De tök totál teljesen. Olyan mintha valami fordító-, vagy méginkább, torzítógép lenne köztem és a világ között, kifelé irányban, ami persze csakis számomra láthatatlan. Kurvára kiábrándító, amikor látod a másik arcán (hát még ha hangot is ad neki), hogy mit vett le az egészből. Aminek - biztosíthatlak - köze nincs a valósághoz (mármint amit szerettem volna kommunikálni). És közben nem a másik a hibás, mert a helyében valószínűleg én is úgy érteném. És közben meg nincs rossz beszélőkém, nem vagyok befordult, nem motyogok, tudok beszélni a belső világomról, kísérletet teszek az önkifejezésre. Eddig azt hittem ez megy nekem. Hát baromira kurvára nem.

Persze ez totál nem független a kinézettől és társaitól. Hiszen a kommunikáció túlnyomó - mennyi is, kilencven? - százaléka metakommunikáció. Baszhatom, hogy mit akarok mondani, ha nem is úgy nézek ki és mozgok és hangsúlyozok mint hiszem!

Tudod mi kéne? Kívülről felvett live stream önmagamról képpel és hanggal rávetítve a látásomra, rákeverve a hallásomra. Hogy egyfolytában lássam és halljam, milyen (nem) vagyok.

(Valószínűleg agyfaszt kapnék, pffff)

De ha mégsem, hát talán megkísérelhetném szinkronba hozni a külső és a belső képet, azt, amilyennek szeretném magam tudni. Addig meg? Hát, megmondom őszintén, nagyon, nagyon kiábrándító érzés napi szinten megélni (eddig is, de most már tudatosan észlelve) ezt a torzítógépet, ezt a félreértettséget, amiből a jelek szerint nem tudok kimászni, akármennyire is akarom. A jelek szerint nem tudom kommunikálni, hogy ki vagyok és mit gondolok, ki nem vagyok és mit nem gondolok. Így nehéz kellemesnek, és kurvára könnyű kellemetlennek lenni, amivel szembesülni megint csak fájdalmas dolog, mert annyi minden múlik ezen. Egyáltalán nem jelentéktelen. És igen, irigylem azokat, akiknek (szemmel láthatólag) nincsen ilyen gondja.

Posted in: Az élet

Kell nekem, ez az Igazság

Kell nekem, ez az Igazság,
S az ár, mit érte megadok,
Hogy felteszem a kérdést újra meg újra meg újra.

Posted in: Az élet, A világmindenség, Meg minden

Újévi cikkajánló: Az önazonosság csapdája

http://divany.hu/eletmod/2013/10/20/az_onazonossag_csapdaja/

Legigazibb párokról, hűségről, barlanghasonlatról, önsajnálatról, értékrend- és világképcseréről; és nem csak mert újév van.

Posted in: Az élet

Kérdések természetesnek vett, de jobban belegondolva bizarr dolgokról

Három kedvenc kérdésem olyan dolgokról, amik annyira velünk vannak a mindennapokban, hogy természetesnek vesszük létüket, és jobbára eszünkbe sem jut elcsodálkozni rajtuk, vagy csak nagyon ritkán. Ne hadard el őket, hadd ülepedjenek:

  1. Miért van inkább valami, mint semmi? Vagyis: miért létezik az univerzum? Miért létezik bármi? Miért nincsen inkább semmi? És az milyen lenne?
     
  2. Miért van öntudatunk? Mi az öntudat? Miért nem vagyunk csak rendkívül fejlett biorobotok öntudat nélkül? Miért éljük át a dolgokat, mi egyáltalán ez a jelenség, ez az átélés?
     
  3. Mi az idő és miért észleljük pont úgy, ahogy? Elvileg nincs kitüntetett iránya, miért haladunk benne mégis akaratunktól függetlenül egyik irányból egy másikba, jóllehet közel sem állandó tempóban?

Oké, 42, haladjunk :) Ezek a kérdések nyilván sokakban felmerültek már, a legtöbben mégis axiómának tekintik mindazt amire vonatkoznak. Minél inkább természetesnek érzed bármelyiket, vagy minél inkább van kész válaszod amit gyorsan rá tudtál vágni a fentiekre, annál inkább valószínű, hogy még nem jutottál el a felfedezésig, hogy ezek egyáltalán nem természetes dolgok (a szó "magától értetődő" jelentésében). Sőt, bizarrak. 

Posted in: Az élet, A világmindenség, Meg minden

A hosszú élet titka

Csak én érzem úgy, mintha felgyorsult volna az idő? Hogy repülnek a napok, hetek, hónapok, évek? Gyorsabban, mint valaha? Csak én érzem úgy, hogy a gyerekkor olyan lassan, végtelennek tűnően telt, a tini évek valamivel már gyorsabban, most meg ripsz-ropsz már öt év eltelt Mauritius óta, ami pont annyi, mint amennyi az első levélváltástól Mauritiusig eltelt? Jézusom, tényleg hat év eltelt az Erasmus és Esslingen óta? 

Nos, nem. Nem csak én érzem így.

Állítólag két tényező is közrejátszik ebben az érzésben, ami az évek múlásával majd' mindenkit hatalmába kerít.

Posted in: Az élet

A leglehangolóbb felfedezés az agyról

Csak megerősíti amit eddig is sejtettem:

http://www.alternet.org/media/most-depressing-discovery-about-brain-ever

Emberek, akik egyébként jó matematikából, teljesen bénának bizonyulnak adott esetben egy probléma megoldásában, ha a helyes megoldás szembe menne a (politikai) hitükkel.

Azt gondolnád, hogy az újságírás, az oktatás, a tudományos bizonyíték mind olyan eszköz, amelyek birtokában helyes döntéseket hozunk. Erre kiderül, hogy egyáltalán nem az információ hiánya a fő probléma, hanem az, ahogyan a tudatunk működik. Szeretnénk azt hinni, hogy racionális lények vagyunk, de közben minden jel arra mutat, hogy igazából csak utólagosan racionalizáljuk magunknak azt, amit már eleve gondoltunk valamiről.

Több kísérletben a résztvevőket egyszerű grafikonok kielemzésére kérték: mit mutatnak a puszta számok, javuló vagy romló tendenciát? Amennyiben a kérdést úgy tálalták előzetesen, hogy a számok egy az alany számára fontos politikai töltettel bíró kérdésre vonatkoznak, akkor amennyiben az eredmény szembement azzal amit eleve gondoltak róla, egyszerűen nem tudták kiolvasni a számokból a helyes választ. Ha ezek után ugyanezeket az értékeket grafikon helyett megkapták táblázatban is, azzal a körítéssel, hogy egy adott bőrápolószer eredményességéről szólnak (a kérdező számára semleges téma), akkor érdekes módon azonnal képesek voltak helyesen értelmezni azokat.

(Ezen a ponton nekem felmerül, hogy ez mennyire tudatos működés - vajon tudták a politikai töltetű kérdésnél, hogy mi lenne a helyes válasz, csak nem voltak hajlandóak kimondani, vagy még maguk számára is öntudatlan volt ez a folyamat, és tényleg azt olvasták ki a számokból, amit ki is mondtak?)

Érdekes adalék, hogy azon esetekben, amikor a politikai töltetű kérdést megelőzően megkérték az alanyokat, hogy írjanak néhány mondatot egy olyan élményről, amitől jobban érezték magukat (egy kis egó / pozitív önérzet tuning), akkor sokkal nagyobb valószínűséggel adtak a tényeknek megfelelő válaszokat.

Ami persze rámutat arra, hogy az egész az egónk körül forog. Mindegy, mit mondanak a tények, ha én az ellenkezőjét tartom helyesnek hitbéli, világnézetbeli, politikai, érzelmi alapon, és azzal azonosulok! Akkor annak kimondása, hogy a dolgok állása szerint nem nekem van igazam, egyenlő az egó kis halálával. Ki akarná beismerni, hogy nem helyesek az elképzelései?

Csak hát ennek sokkal mélyebb következményei vannak. Mindannyian tudjuk, hogy ha valakinek határozott elképzelése van a dolgokról (akár vallási, akár politikai alapon például), akkor lehetetlen meggyőzni. Mind ismerünk ilyen embereket. Mondhatsz nekik bármit, nem fogják megváltoztatni a véleményüket. Akkor sem hiszik, ha látják, van, amelyik ezt kerek perec ki is jelenti. De itt most nem csak őróluk van szó. Nem csak a látványosan bigott vagy vakhitű emberekkel. Hanem velünk. Mindennapi emberekkel. Mi értelme van ezek után érvelni? Észérvek, bizonyítékok, viták, beszélgetések? Minek mindez, ha úgysem győzöd meg a másikat? És egyáltalán, hogyan mondj el így bármi fontosat, ha egyszer a másik teljesen irracionális alapon ellenáll neki?

Maximum egymásra csapjátok a telefont vagy az ajtót, mindketten sértődötten.

Ha tényleg racionális lények lennénk, akiknek az igazság a fontos, nem az, hogy a dolgok mindenképp úgy működjenek, ahogy számukra szimpatikus, akkor a következő módon történne: két ember leül beszélgetni valamiről ami kapcsán eltérő nézeteket vallanak. Higgadtan, barátságos hangnemben, közbevágás vagy a hangjuk felemelése nélkül, mosolyogva előadják amit gondolnak. Végül az egyik fél érvekkel alátámasztja, hogy a másiknak nincs igaza, aki ezt mosolyogva megköszöni, és elfogadja a másik véleményét, és onnantól kezdve sajátjaként kezeli azt.

Ugye milyen rohadtul életszerűtlen?

Pedig hát ez lenne a racionális.

Nem a dráma és veszekedés és összeveszés és meggyőzhetetlenség.

Mindenesetre most már kutatás is alátámasztja, hogy ilyenek vagyunk, és nem olyanok, amilyennek szeretnénk hinni magunkat. Nem igaz, hogy "hiszem, ha látom" - nem azt hisszük amit látunk, ellenkezőleg: azt látjuk, amit hiszünk. Azt látjuk, amit látni akarunk. Nem a világnézetünket igazítjuk a világhoz, a tényekhez, hanem a valóságot torzítjuk hozzá a véleményünkhöz. Mindannyian. És még csak észre sem vesszük.

(Várjunk, azt mondtam volna az elején, hogy csak megerősíti amit eddig is hittem? Akkor tényleg az áll a cikkben ami, vagy csak én látom bele? ;) Áh, a végtelen önrekurzió szépsége...)

Posted in: Az élet, A világmindenség, Meg minden

Egy képben a lényeg

Posted in: Az élet, A világmindenség, Meg minden

Mid van?

Pénzed? Papírok csupán. Viheti magával a betörő.

Bankban tartod? Akkor számjegyek a virtuális térben. Zárolhatják, és sose látod többet.

Ruhád, könyveid, bútoraid? Elviheti egy lakástűz.

Egészséged? Két szép szemed, látásod, hallásod, négy végtagod? Becsüld meg őket, nem mindenki élvezheti őket egy életen át.

Emlékeid? Jöhet amnézia, de az agyad magadtól is szortíroz, és elhalványulnak majd.

Párod aki szeret? Sosem tudhatod, neki mit jelent ez, és ő belül hogyan éli meg a kapcsolatotokat. Hűséget fogad és veled akar élni? Nézd meg a válási statisztikákat.

Szeretteid? Elhagyhatnak vagy meghalhatnak.

Nem, ez nem egy pesszimista kiálvtány. Csak azt mondom, hogy a dolgok állandóságába vetett hited illúzió. A birtoklásé, hogy van bármid is, vagy elérhetsz bármit is, még inkább. 

Minden amid van, elvesztheted.

Ha ezt a mindent elvesztenéd, mi maradna belőled? 

Csak az öntudatod (ami nem azonos az én-tudatoddal, az egóddal).

Akkor mid van igazán azok közül, amivel azonosulsz?

Azok közül semmid nincs.

Mondd, mire jó, hogy programozok? Az alkalmazások amiket készítek, idővel senkinek nem fognak kelleni. A technológiát elsöpri az idő. Az információt tároló bitek utolsó példányát is előbb-utóbb törölni fogja valaki. Akkor mire jó az egész? Csak arra, hogy élvezem-e, mint folyamatot. Ha nem, akkor tényleg semmi értelme nincs.

Kellő idő elteltével semmi nem marad utánunk, és semmi amit tettünk, nem fog jelentőséggel bírni. (Én sem tudok már semmit az ükszüleimről, egyikről sem. Pedig tizenhat is van belőlük. Még a nevüket sem. Nemhogy azt, hogy kik voltak, mit gondoltak, mit tettek, kit szerettek, miért éltek.)

Ezt azért mondom, mert látom, hogy túl sokan basznak el egy életet arra, hogy úgy élnek, mintha lenne feláldozható húsz-harminc-hatvan évük az életükből, ami viszont rohadtul fog hiányozni, amikor majd menni kell.

Csak az itt és most van. Csak az számít, hogy élvezed-e az élményeket amiket átélsz életed során.

(Nem leszek álszent, bevallom: én most nem. És ezen változtatni kell. Kellene tudni. De ez már egy másik sztori)

 

Posted in: Az élet