The pale blue dot

Carl Sagan gondolatai a Voyager-1 által 6 milliárd km távolságból a Földről készített kép kapcsán.

 

Eme távoli pontról szemlélve a Föld nem tűnik különösebben érdekesnek. Számunkra mégis az. Gonndolkozz el azon a pöttyön kicsit. Az a pötty, az az itt. Az az otthon. Az vagyunk mi.

Rajta mindenki akit szeretsz, mindenki akit valaha ismertél, mindenki akiről valaha hallottál. Minden emberi lény aki valaha élt, ott élte életét.

Örömeink és szenvedéseink összessége. Ezernyi magabiztos vallás, ideológia, gazdasági doktrína. Minden vadász és gyűjtögető, minden hős és gyáva, civilizációk teremtői és lerombolói. Minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal pár, minden anya és apa, reményteljes gyermek, feltaláló és felfedező. Minden erkölcsi tanító, minden korrupt politikus, minden szupersztár, minden "legfelsőbb vezető", minden szent és bűnös fajunk történelmében... ott élt.

Egy napsugárban lebegő pöttynyi porszemcsén.

Földünk egy nagyon kicsiny színpad egy hatalmas kozmikus arénában.

Gondolj a hadvezérek és császárok által kiontott tengernyi vérre, mely árán dicsőségben és diadalban eme pötty egy részének időleges urai lehettek.

Gondolj a végenincs kegyetlenkedéseknek melyet eme pixel egyik sarkában élő lakói intéztek a tőlük épphogy megkülönböztethető másik sarokban élők ellen. Milyen sűrűek a félreértéseik, milyen készek rá, hogy bármikor kioltsák egymás életét, milyen heves az ő gyűlöletük.

Tetszelgésünknek, képzelt fontosságérzetünknek, az illúziónak, hogy valamiféle privilegizált helyünk van az univerzumban - ezeknek mind kihívást intéz ez a fakó fénypötty.

Bolygónk apró porszem pusztán a hatalmas kozmikus sötétségben. Ebben a hatalmas űrben nincsen arra utaló jel, hogy máshonnan is jöhetne segítség: megmenteni magunkat saját magunktól.

Földünk egyelőre az egyetlen ismert világ amely életnek ad otthont. Nincs másik hely, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk átköltözhetne. Látogatást tenni? Igen. Letelepedni? Még nem. Tetszik vagy sem, egyelőre a Föld az egyetlen hely ahol élhetünk.

Azt mondják, a csillagászat alázatra tanító és jellemépítő élmény. Talán nincs is jobb példája az emberi önhittség értelmetlenségének mint ez a távoli kép kicsiny világunkról. Számomra csak még inkább kiemeli felelősségünket, hogy kedvesebben bánjunk egymással, és megőrizzük és felvirágoztassuk ezt a fakó kék pöttyöt - egyetlen otthonunkat.

A leglehangolóbb felfedezés az agyról

Csak megerősíti amit eddig is sejtettem:

http://www.alternet.org/media/most-depressing-discovery-about-brain-ever

Emberek, akik egyébként jó matematikából, teljesen bénának bizonyulnak adott esetben egy probléma megoldásában, ha a helyes megoldás szembe menne a (politikai) hitükkel.

Azt gondolnád, hogy az újságírás, az oktatás, a tudományos bizonyíték mind olyan eszköz, amelyek birtokában helyes döntéseket hozunk. Erre kiderül, hogy egyáltalán nem az információ hiánya a fő probléma, hanem az, ahogyan a tudatunk működik. Szeretnénk azt hinni, hogy racionális lények vagyunk, de közben minden jel arra mutat, hogy igazából csak utólagosan racionalizáljuk magunknak azt, amit már eleve gondoltunk valamiről.

Több kísérletben a résztvevőket egyszerű grafikonok kielemzésére kérték: mit mutatnak a puszta számok, javuló vagy romló tendenciát? Amennyiben a kérdést úgy tálalták előzetesen, hogy a számok egy az alany számára fontos politikai töltettel bíró kérdésre vonatkoznak, akkor amennyiben az eredmény szembement azzal amit eleve gondoltak róla, egyszerűen nem tudták kiolvasni a számokból a helyes választ. Ha ezek után ugyanezeket az értékeket grafikon helyett megkapták táblázatban is, azzal a körítéssel, hogy egy adott bőrápolószer eredményességéről szólnak (a kérdező számára semleges téma), akkor érdekes módon azonnal képesek voltak helyesen értelmezni azokat.

(Ezen a ponton nekem felmerül, hogy ez mennyire tudatos működés - vajon tudták a politikai töltetű kérdésnél, hogy mi lenne a helyes válasz, csak nem voltak hajlandóak kimondani, vagy még maguk számára is öntudatlan volt ez a folyamat, és tényleg azt olvasták ki a számokból, amit ki is mondtak?)

Érdekes adalék, hogy azon esetekben, amikor a politikai töltetű kérdést megelőzően megkérték az alanyokat, hogy írjanak néhány mondatot egy olyan élményről, amitől jobban érezték magukat (egy kis egó / pozitív önérzet tuning), akkor sokkal nagyobb valószínűséggel adtak a tényeknek megfelelő válaszokat.

Ami persze rámutat arra, hogy az egész az egónk körül forog. Mindegy, mit mondanak a tények, ha én az ellenkezőjét tartom helyesnek hitbéli, világnézetbeli, politikai, érzelmi alapon, és azzal azonosulok! Akkor annak kimondása, hogy a dolgok állása szerint nem nekem van igazam, egyenlő az egó kis halálával. Ki akarná beismerni, hogy nem helyesek az elképzelései?

Csak hát ennek sokkal mélyebb következményei vannak. Mindannyian tudjuk, hogy ha valakinek határozott elképzelése van a dolgokról (akár vallási, akár politikai alapon például), akkor lehetetlen meggyőzni. Mind ismerünk ilyen embereket. Mondhatsz nekik bármit, nem fogják megváltoztatni a véleményüket. Akkor sem hiszik, ha látják, van, amelyik ezt kerek perec ki is jelenti. De itt most nem csak őróluk van szó. Nem csak a látványosan bigott vagy vakhitű emberekkel. Hanem velünk. Mindennapi emberekkel. Mi értelme van ezek után érvelni? Észérvek, bizonyítékok, viták, beszélgetések? Minek mindez, ha úgysem győzöd meg a másikat? És egyáltalán, hogyan mondj el így bármi fontosat, ha egyszer a másik teljesen irracionális alapon ellenáll neki?

Maximum egymásra csapjátok a telefont vagy az ajtót, mindketten sértődötten.

Ha tényleg racionális lények lennénk, akiknek az igazság a fontos, nem az, hogy a dolgok mindenképp úgy működjenek, ahogy számukra szimpatikus, akkor a következő módon történne: két ember leül beszélgetni valamiről ami kapcsán eltérő nézeteket vallanak. Higgadtan, barátságos hangnemben, közbevágás vagy a hangjuk felemelése nélkül, mosolyogva előadják amit gondolnak. Végül az egyik fél érvekkel alátámasztja, hogy a másiknak nincs igaza, aki ezt mosolyogva megköszöni, és elfogadja a másik véleményét, és onnantól kezdve sajátjaként kezeli azt.

Ugye milyen rohadtul életszerűtlen?

Pedig hát ez lenne a racionális.

Nem a dráma és veszekedés és összeveszés és meggyőzhetetlenség.

Mindenesetre most már kutatás is alátámasztja, hogy ilyenek vagyunk, és nem olyanok, amilyennek szeretnénk hinni magunkat. Nem igaz, hogy "hiszem, ha látom" - nem azt hisszük amit látunk, ellenkezőleg: azt látjuk, amit hiszünk. Azt látjuk, amit látni akarunk. Nem a világnézetünket igazítjuk a világhoz, a tényekhez, hanem a valóságot torzítjuk hozzá a véleményünkhöz. Mindannyian. És még csak észre sem vesszük.

(Várjunk, azt mondtam volna az elején, hogy csak megerősíti amit eddig is hittem? Akkor tényleg az áll a cikkben ami, vagy csak én látom bele? ;) Áh, a végtelen önrekurzió szépsége...)

Posted in: Az élet, A világmindenség, Meg minden