Valahol élet és halál között

Lebegek, hol erre, hol arra felé.

Van, hogy kimondom, "meg akarok halni".

És az is, két hétre rá, hogy "élni akarok, és élni fogok".

Egy indián úgy mondaná talán, hogy farkasok küzdenek a lelkemben. És még nem tudom, melyik fog győzni.

Soha nem voltam még ennyire mélyen. Ennyire kisiklottan, ennyire itt hagyva a pusztában, ennyire feleslegesnek érezve magamat is, az érzéseimet is, meg az életemet is.

Ez most nem vicc.

Who knew

Ez egy ilyen nap. Próbáltam nem engedni, hogy eszembe jusson, hogy július 3 jön mindjárt, és milyen napra esik, és mi történik olyankor. Hátha sikerül nem észrevennem, és majd csak később észbe kapni, hogy hála égnek el is felejtkeztem róla. Hát nem.

Kopnak az emlékek, és már csak maroknyi talál meg; de ami azokon átszivárog, az változatlan.

Elkoptak a miért?-ek, a sok mi lett volna ha?, nem kérdezek én már semmit, nem hibáztatok, nincs több képzelt párbeszéd. Elkopik lassan minden, ami volt, meg ami van.

Egy dolog marad, makacsul. A hiány. Mert ami nincs, az nem tud hova elkopni. 

Itt ez az érzelem nélküli érzés. Ez a tompa végtaghiány. Ez a meghalt ikertestvér. Ez az örökre elnémult hang a fejedben. Ez a lyuk a valóság szövetén. Ez a betöltetlen, nem létező űr. Ez a megfogalmazhatatlan hiányérzet.

Ha nem figyelek oda, akkor is ott van velem mindig, és átitatja minden percemet. Nem hadakozok ellene, nem küzdök, nem várom, hogy elmúljon. Elfogadtam, hogy lehet, hogy egy életen át elkísér, és csak reménykedem, hogy hátha mégse.

Néha átszökik rajta ez-az. Ritkán. De akkor újra letaglóz. Egy-egy csepp abból, ami valaha betöltötte ezt a mostanra társammá lett űrt, egy-egy csepp, amiben ott van maga az egész. És olyankor nem tompán és üresen, hanem borzasztóan hiányzik, és ha nem egy világ választana el, talán nem is bírnám ki, hogy ne mondjak valamit. Aztán összeszedem magam, és megyek tovább zsibbadtan.

Olyan vagyok, mintha én lennék egy párhuzamos univerzum lehetséges mellékszála, ami elszakadt attól, ahogyan történnie kellett volna, és most kisiklott és értelmetlen és céltalan, és teljesen abszurd, hogy mégis ez a valóság, és nem amaz, ahol amikor azt mondtam, bármit megtennék, nem süket fülekre talált, ahol egymást segítettük jobbá válni, ahol együtt küzdöttük le a problémákat, ahol nem féligazságok és egész hazugságok vezettek félre, ahol megőriztük azt a csodát amink volt, ahol együtt erősödtünk, ahol mostanra már összeházasodtunk, és boldogan élünk, és ahol Léna talán már lassan úton lenne hozzánk.

Szerettem azt a dalt. A franc se akarta, hogy ennyire igaz legyen.

If someone said three years from now you'd be long gone...

Posted in: Az élet