It's a cold and it's a broken hallelujah

Érdekes, ha akad a közeli rokonságban pszichológus. Megosztottam vele mindazt, ami az előző bejegyzés apropóját is adta. Igazából arra számítottam, hogy majd jól megmondja, hogy hol rontom el, amiért még mindig nem múlt el belőlem, vagy ha nem is, hát legalább hozzám vág egy sablonos "lépj tovább"-ot vagy valami hasonlót. Hát épp csak arra nem számítottam, amit végül mondott.

Érdekes érzés, és kicsit csökkenti az elszigeteltség érzetet, tudni, hogy más is megélt valami hasonlót. Ő igen. És ezért talán mindenki másnál jobban meg is értette, hogy min megyek át.

Mert hát, ha kapcsolatokat nézünk visszapillantva, egy analógiával élve van, aminek a fájdalma csak karcolás, ami végül nyom nélkül begyógyul. Van, ami mély heget hagy, és teljesen sosem tűnik el. És aztán van az a kategória, amikor egy végtagodat veszted el. Persze, a közvetlen fájdalom itt is elmúlik egy idő után, és megtanulhatsz egy lábbal élni, de lássuk be, ez már soha de soha nem lesz olyan élet, mint előtte volt. Ez nem egy heg, ami majd eltűnik.

Nos, ő azt mondta, ne is reménykedjek, nem fog elmúlni. Ne akarjam kitörölni az érzést, megszabadulni tőle. Örüljek neki, hogy megéltem a szerelem egy olyan dimenzióját, amiről a legtöbben nem is tudnak, hogy mit jelent. És majd, nagyon sokára, idővel átalakul amit érzek. És megszépül, és már nem fájdalmat jelent, csak örömet.

Kérdeztem, neki mennyi időbe tellett?

Azt mondta, legalább fél évtized, de inkább több. És neki is megmaradt az érzés a mai napig, csak már nem veri a földhöz. Pedig nekik egy percig sem volt közös jövőjük, és nem volt köztük harmónia. Bár nem tudom, hogy ez számít-e.

Hát, lássuk be, nem túl szívderítő jövőkép. Nem mintha másra számítottam volna, de így földbe döngölőbb, mástól hallani.

Persze, ez is egy emberi sors; egy életen át a másikat magadban hordani.

Mondtam már, hogy el vagyok cseszve?

After all this time?

Évek múltak el. Százszor is elengedtem, és mentem tovább. Százegyedjére miért vagyok megint ott vagyok, ahonnan elindultam? Azt hiszem, rendesen el vagyok baszva. Kifogtam a tutit. A kitörölhetetlent.

Gondoltam, ha nem beszélünk, nem tudok rólad semmit, ha nincs se kép se hang, majd könnyebb lesz. Hát most már tudom, hogy semmit nem ért.

Mintha rátetováltak volna a lelkemre. Még csak nem is fakul.

Békésebb, csendes, lappangó időszakok után újra és újra előtör.

És újra és újra veled álmodok, és hol szerelmet, hol csak szánakozást látok. Kaptam mindkettőt, többször is, így nem meglepő, hogy néha az agyam nem is tudja, melyik az utolsó, melyik az igaz állapot.

Nem volna igaz, hogy ne tudnék nélküled élni. Éppen csak nem szeretek.

És az sem, hogy minden tökéletes lett volna. De csak így volt értelme.

Hogy mi volt benned annyira különleges? Csak az, hogy te pont te voltál. Már azelőtt elfogadtam, hogy elmentél, hogy ténylegesen megtörtént. Azóta meg... már rég felfogtam, hogy árkon-bokron túl jársz, és azt is, hogy talán soha nem látlak többet.

Így is úgy is veled töltöm ezt az életet. Ha nem együtt, hát hiányoddal.