Random AgyMenés
Az élet, a világmindenség, meg minden.

Akkor tehát mire jöttem rá?

I. Csak hisszük, hogy tudjuk, mit miért teszünk, önámításban és önbecsapásban élünk, és így társunkat is akaratlanul is becsapjuk.

II. Nem vesszük észre a természet csapdáját, az újra és újra ismétlődő mintákat, hogy még a legújabb, legtökéletesebben induló kapcsolatból is elmúlik a szerelem. (Egyébként most, utólag látom, hogy abszolút vonatkozó írás ez a korábbi bejegyzés: Az örökké fejlődő kapcsolatok igénye)

III. Olyan ideák mentén szocializálódunk, és olyan elképzeléseket alkotunk a szerelemről, amik lehet, hogy köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Csak cserébe az ábrándos tökéletesség oltárán feláldozzuk a boldogságot.

IV. A nem tudatosított ösztöneinknek hála a "szerelem" a legtöbb esetben redukálható puszta biológiára, minden magasztosság nélkül. A körítést már csak mi hallucináljuk hozzá.

Lehangoló dolgok ezek. Hormonok rabszolgái vagyunk.

Szép kis illúziórombolás, illúziófosztás. Hát ennyi lenne? Hát tényleg nincs ennél több? Tényleg mindent ennyire le lehet csupaszítani, hogy már nem marad benne semmi szép, amiben hinni lehet?

Ha azt hiszed a leírtak alapján, hogy így gondolom, nem lepődöm meg. De mégsem lenne teljesen igazad.

Hogy akkor mit gondolok én valójában?

Néhány idézet, ezúttal Polcz Alaine - Befejezhetetlen című könyvéből.

"És a szép kezdet után egyszer csak kiderül, hogy amire az egyik azt mondja, hogy szeretet, a másiknak az egy nagy nulla, és fordítva: ami nekem az igazi szeretet jele, az a másiknak túlzás. Mégis, úgy kell szeretnünk azt a másikat, ahogyan az neki jó, ő pedig a felénk irányuló szeretetével mutatja meg nekünk, hogyan. Vagyis nem magunkból, a saját szeretetünkből kell (kellene) kiindulnunk, amikor szeretünk, hanem a másik szeretetéből."

Az egykoron hasznos, mára túlhaladottá vált védőrendszer - avagy mi rejlik a tudatosság illúziója alatt.

Az európai kultúrában az esetek többségében mikor két ember összeházasodik, már ismerik egymást annyira, hogy ne kelljen nagy meglepetéstől tartani. A boldogító igen kimondásakor is többnyire azért szeretik egymást, társként tekintenek a másikra, és őszintén gondolják, hogy holtomiglan-holtodiglan.

Aztán a házasságok fele mégis válással végződik. Minden második! (Belgiumban meg pl. 75%). És akkor nem vettük még hozzá azokat, akik megkeseredetten, elidegenedve, vagy veszekedve, de együtt maradnak. Mennyi marad a végén, hány százalék, akik boldogan élik le együtt az életüket?