Kiábrándulásom a szerelemből V. - Pontot az i-re
Akkor tehát mire jöttem rá?
I. Csak hisszük, hogy tudjuk, mit miért teszünk, önámításban és önbecsapásban élünk, és így társunkat is akaratlanul is becsapjuk.
II. Nem vesszük észre a természet csapdáját, az újra és újra ismétlődő mintákat, hogy még a legújabb, legtökéletesebben induló kapcsolatból is elmúlik a szerelem. (Egyébként most, utólag látom, hogy abszolút vonatkozó írás ez a korábbi bejegyzés: Az örökké fejlődő kapcsolatok igénye)
III. Olyan ideák mentén szocializálódunk, és olyan elképzeléseket alkotunk a szerelemről, amik lehet, hogy köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Csak cserébe az ábrándos tökéletesség oltárán feláldozzuk a boldogságot.
IV. A nem tudatosított ösztöneinknek hála a "szerelem" a legtöbb esetben redukálható puszta biológiára, minden magasztosság nélkül. A körítést már csak mi hallucináljuk hozzá.
Lehangoló dolgok ezek. Hormonok rabszolgái vagyunk.
Szép kis illúziórombolás, illúziófosztás. Hát ennyi lenne? Hát tényleg nincs ennél több? Tényleg mindent ennyire le lehet csupaszítani, hogy már nem marad benne semmi szép, amiben hinni lehet?
Ha azt hiszed a leírtak alapján, hogy így gondolom, nem lepődöm meg. De mégsem lenne teljesen igazad.
Hogy akkor mit gondolok én valójában?