A szembenézés fontosságáról

A napokban egy beszélgetésben jött ez elő, és valahogy így hangzott el:

A lelki érettség, a személyiségfejlődés fokának nagyjából egyenes arányú mutatója az arra való képesség (vagy inkább: hajlandóság), hogy szembenézzünk olyan gondolatok lehetségességével, amikről érezzük, hogy alapjaiban képesek lehetnek akár megváltoztatni a világképünket. Mindent, amit eddig a világról hittünk. Magunkról, másokról, emberről és istenről, szeretetről, szerelemről. Visszamenőleg is akár, újraértelmezésre késztetve egész eddigi életünket.

A legtöbb ember ha csak megneszeli, hogy valami ilyesmi hangozhat el, már jó előre homokba dugja a fejét, mintsem, hogy szembenézzen azzal a lehetőséggel, hogy mindaz, amiben eddig hitt, amivel azonosult, az semmivé lehet; hogy lehet, hogy át kell értékelnie mindent.

A legkülönösebb, hogy belülről megélve ezt a tagadási folyamatot, még csak fel sem tűnik, teljesen észrevehetetlen. Az egész egy pillanat alatt zajlik le. Az új gondolattól való félelem igazi, mögöttes oka még el sem jutott a tudatig, máris az egész le van nyomva a tudatalattiba, és kész is az önbecsapás. Aztán jöhetnek a magyarázatok, kifogások, a racionalizálás, az indokgyártás, hogy "igazából" miért reagál úgy, ahogy. A nagy frászt, persze.

Másokon már talán észrevetted ezt nem is egyszer; magadon meg még sose. Nem különös?

Hogy miért baj ez a szembe-nem-néző hozzáállás? Mert elveszted a kapcsolatodat a valósággal, megmerevedsz, és körbebástyázod magad az álomvilágoddal. Ezt még lehet tetézni azzal, ha belülről még meg is támogatod ezt a zárkózottságot belülről egy konzisztens eszmerendszerrel. Pl.: "Azért nem hallgatom meg őt, mert...", "Azért nem lehet neki igaza, mert...", "Azért van nekem igazam, mert...". Vagy a legsúlyosabb eset, amit mostanság hallottam a közvetlen környezetemben: "- De mi van, ha tévedsz? - Én nem tévedek. Nekem mindig igazam van. - Jó, de mi van, ha mégis? - Ne feleselj velem." - Gratulálok, egyenes út vezet innen az őrületig.

Ha kizárod a lehetőségét annak, hogy tévedj, ha kizárod azt, hogy új információ áramolhasson be kívülről a világodba, az olyan, mintha vezetés közben feltekernéd a hangerőt és becsuknád a szemed, és többet nem nyúlnál a kormányhoz, mennél tovább egyenesen előre, merthogy te pontosan tudod, merre kell menni. Egy darabig működhet...

Azt mondják, akkor csinálod jól, ha nem ugyanaz az ember vagy, aki mondjuk 5 éve voltál. Ha ugyanaz vagy, és ugyanazt gondolod a dolgokról, akkor valahol megmerevedtél. Ahhoz, hogy ez ne következzen be, két dolog mindenképp kell:

  1. Kérdéseid legyenek, ne válaszaid. Felbecsülhetetlenül többet ér egy megválaszolhatatlan kérdés egy megkérdőjelezhetetlen válasznál. Ha válaszaid vannak, és megelégszel velük, kizártad a tévedés lehetőségét, és többet nem nyúlsz a kormányhoz. Ha kérdéseid vannak, és sosem végső válaszaid, akkor mindig meghagyod magadnak a korrigálás, fejlődés lehetőségét, és egy szép napon nagyobb kontextusba helyezve új igazságokra bukkanhatsz.
     
  2. Merjed felvállalni az érzést, amivel a szembenézés, és világod felfordulása jár. Hidd el, nem szűnsz meg létezni tőle, inkább olyan, mint felébredni a Mátrixból. Lehet, hogy elsőre ridegnek és ijesztőnek tűnik az új valóság, de ragadd meg a pillanatot, hogy ne csukd vissza azonnal a szemedet. Szokjad.

Rá fogsz jönni, bármikor többet ér a kellemetlen igazság, mint visszamenni a langymeleg önámításba, amiben eddig éltél.

 

Posted in: Az élet

Comments

    No comments to show