Őszinte vallomás, kellemetlen felismerés

Szar az úgy, rájönni, de úgy tényleg húsbavágóan, hogy mások tök totál teljesen másmilyennek észlelnek, látnak, hallanak, gondolnak, értelmeznek engem, mint amilyennek én magam. Sok mindent megmagyaráz így visszamenőleg is, és hát... nem kellemes. Igazából eddig nem vettem komolyan a nem annyira előnyös fotókat se, a videóktól meg egyenesen menekültem, de letudtam annyival, mint (feltételezem mindenki), hogy jó, hát ez is csak a saját hangunktól agyfaszt kapunk kategória. De hogy igazából ettől még nem gáz.

De az! Gáz!

Gondoljak már bele, hát amit én ott látok, az olyan mint egy másik ember. Nem én. Máshogy beszél, máshogy gesztikulál, máshogy minden, mint ahogy én belülről megélem. És mégis, ez a máshogy az, ahogy engem érzékelnek a többiek. Jéééééééééééééééézusom. Na. De ezzel még meg tudnék békélni!

Mert ha még csak a kinézetről lenne szó! De nem! A kommunikáció van igazán meglőve. De tök totál teljesen. Olyan mintha valami fordító-, vagy méginkább, torzítógép lenne köztem és a világ között, kifelé irányban, ami persze csakis számomra láthatatlan. Kurvára kiábrándító, amikor látod a másik arcán (hát még ha hangot is ad neki), hogy mit vett le az egészből. Aminek - biztosíthatlak - köze nincs a valósághoz (mármint amit szerettem volna kommunikálni). És közben nem a másik a hibás, mert a helyében valószínűleg én is úgy érteném. És közben meg nincs rossz beszélőkém, nem vagyok befordult, nem motyogok, tudok beszélni a belső világomról, kísérletet teszek az önkifejezésre. Eddig azt hittem ez megy nekem. Hát baromira kurvára nem.

Persze ez totál nem független a kinézettől és társaitól. Hiszen a kommunikáció túlnyomó - mennyi is, kilencven? - százaléka metakommunikáció. Baszhatom, hogy mit akarok mondani, ha nem is úgy nézek ki és mozgok és hangsúlyozok mint hiszem!

Tudod mi kéne? Kívülről felvett live stream önmagamról képpel és hanggal rávetítve a látásomra, rákeverve a hallásomra. Hogy egyfolytában lássam és halljam, milyen (nem) vagyok.

(Valószínűleg agyfaszt kapnék, pffff)

De ha mégsem, hát talán megkísérelhetném szinkronba hozni a külső és a belső képet, azt, amilyennek szeretném magam tudni. Addig meg? Hát, megmondom őszintén, nagyon, nagyon kiábrándító érzés napi szinten megélni (eddig is, de most már tudatosan észlelve) ezt a torzítógépet, ezt a félreértettséget, amiből a jelek szerint nem tudok kimászni, akármennyire is akarom. A jelek szerint nem tudom kommunikálni, hogy ki vagyok és mit gondolok, ki nem vagyok és mit nem gondolok. Így nehéz kellemesnek, és kurvára könnyű kellemetlennek lenni, amivel szembesülni megint csak fájdalmas dolog, mert annyi minden múlik ezen. Egyáltalán nem jelentéktelen. És igen, irigylem azokat, akiknek (szemmel láthatólag) nincsen ilyen gondja.

Posted in: Az élet

Comments

  • zzz
    2014. 06. 02. 00:14

    A bmf-en volt kommunikáció tárgy, na az ilyen volt: videón rögzítettünk egy rövid előadást magunkról, visszanéztük - agyfasz! - , kielemztük.
    Viszont baromi hasznos, és rengeteget lehet belőle tanulni.

    Mint sok minden más, szerencsére ez is fejleszthető képesség, hajrá. A felismerés már fél siker ;)