A hosszú élet titka

Csak én érzem úgy, mintha felgyorsult volna az idő? Hogy repülnek a napok, hetek, hónapok, évek? Gyorsabban, mint valaha? Csak én érzem úgy, hogy a gyerekkor olyan lassan, végtelennek tűnően telt, a tini évek valamivel már gyorsabban, most meg ripsz-ropsz már öt év eltelt Mauritius óta, ami pont annyi, mint amennyi az első levélváltástól Mauritiusig eltelt? Jézusom, tényleg hat év eltelt az Erasmus és Esslingen óta? 

Nos, nem. Nem csak én érzem így.

Állítólag két tényező is közrejátszik ebben az érzésben, ami az évek múlásával majd' mindenkit hatalmába kerít.

Az egyik, hogy gyerekkorban egyetlen év leforgása a teljes életednek jelentős hányadát teszi ki. Három évesen az egyharmadát! Ehhez képest mondjuk hatvan évesen csak az egyhatvanad részét. Így nyilván, amikor visszatekintesz egy elmúlt évre, ennek fényében relatíve soknak vagy kevésnek tűnhet. Így igazából nem is az a furcsa, hogy felnőttkorban miért tűnik rövidnek egy év, hanem az, hogy gyerekkorban miért tűnik olyan hosszúnak. Azt várnánk, hogy legyen valami egységes mérce? Ez feltételezi, hogy az idő magától telik, valamilyen tempóban... holott ez nem így van.

Van az a zen tanmese, hogy a mester megkérdezi két tanítványát, a szélben logobó zászló láttán: mi az, ami mozog? Az egyik amellett érvel, hogy a zászló az, ami mozog, míg a másik azt mondja, igazából a szél; de a mester egyiküknek sem ad igazat. "Nem a zászló, és nem a szél - az elme az, ami mozog".

Az idő, mint negyedik dimenzió talán "készen van", éppen úgy, mint a tér egy adott időpillanatban; képletesebben: mint egy mozifilm, aminek minden képkockája ott van a szalagon már jóval azelőtt, hogy egyáltalán elkezdenéd nézni a filmet. És ott lesz rajta utána is. Amíg élünk, addig talán csak a filmet nézzük: az elme az, ami mozog végig a képkockákon; hol gyorsabban, hol lassabban. És mivel (ki tudja miért) nincs tudatos kontrollunk fölötte, magától értetődőnek vesszük, hogy ez a valami történik velünk: az idő telik. Pedig a puszta tény, hogy hol gyorsabbnak, hol lassabbnak érezzük, már árulkodó kellene, hogy legyen: az időérzet tudati jelenség.

Visszakanyarodva: a kellemetlenül eltöltött idő valahogy mindig lassabban telik. És őszintén szólva szerintem gyerekként mérhetetlenül több kellemetlen dolog ér, egy sor olyasmi, ami ránk van kényszerítve, és nincs hatalmunkban mást választani helyette, kezdve legnyilvánvalóbban az iskolával és az unalmas órákkal.

A másik "hivatalos" magyarázat szerint amikor intenzív, újszerű élmények érnek, akkor utólag visszatekintve az élményekre, hosszabbnak érezzük az adott időszakot, mert több és mélyebb emlékünk keletkezett róla. Van benne ráció. És hát nyilvánvalóan gyerekkorban minden először történik velünk: először tanulunk meg egy nyelvet, először tanulunk meg járni, bicajozni, számolni, írni, olvasni, ... az első csókról és a tinédzserkor (akár jó, akár rossz, de mindenképpen újszerű) élményeiről nem is beszélve. De felnőttként már mi marad? Nem sok új. Adott egy munkahely, adott egy környezet, adottak a barátok, és a többi. Csak ritkán van igazán újszerű inger, új történés. Ha van is szórakozás az életedben, az is valamilyen szinten repetitív: valószínűleg nem először jársz bulizni az adott helyen, valószínűleg nem először találkozol az adott emberekkel. Szóval lényegében semmi igazán újszerű nem történik veled. Ha meg pláne nincsen igazán szórakozás az életedben, akkor meg aztán végképp csak egy végenincs taposómalom, amiről minek őrizgessen mély emlékeket az agy? És lőn, elrepült egy év.

És mire az ember nyolcvan lesz, úgy érzi, a húszas évei óta éppen olyan gyorsan elrepült az idő, mint születésétől a húszas éveiig. 

Ezek fényében a hosszú élet titka a leélt évek számától függetlenül: állandóan új és új ingereket keríteni az életedbe. Olyanokat, amiket még nem csináltál soha. Megtanulni egy új szakmát, egy új hobbit, egy új nyelvet. Kipróbálni egy új extrém sportot. Elmenni egy új országba minden évben. Legyőzni a félelmeidet, a kliséidet, előítéleteidet, és belevetni magad azokba a dolgokba, amiket sosem mertél volna megcsinálni. Így érdemes élni, így érződik visszatekintve majd tartalmasnak és hosszúnak. A szokásos kerékvágásban, vagy csak élőhalottként végigvegetálva unalmas, rövid és hiábavaló lesz.

Ne csak szemléld az életed. Csinálj valami újat, rendszeresen.

Kezdj el élni. Most.

Posted in: Az élet

Comments

    No comments to show