A leglehangolóbb felfedezés az agyról

Csak megerősíti amit eddig is sejtettem:

http://www.alternet.org/media/most-depressing-discovery-about-brain-ever

Emberek, akik egyébként jó matematikából, teljesen bénának bizonyulnak adott esetben egy probléma megoldásában, ha a helyes megoldás szembe menne a (politikai) hitükkel.

Azt gondolnád, hogy az újságírás, az oktatás, a tudományos bizonyíték mind olyan eszköz, amelyek birtokában helyes döntéseket hozunk. Erre kiderül, hogy egyáltalán nem az információ hiánya a fő probléma, hanem az, ahogyan a tudatunk működik. Szeretnénk azt hinni, hogy racionális lények vagyunk, de közben minden jel arra mutat, hogy igazából csak utólagosan racionalizáljuk magunknak azt, amit már eleve gondoltunk valamiről.

Több kísérletben a résztvevőket egyszerű grafikonok kielemzésére kérték: mit mutatnak a puszta számok, javuló vagy romló tendenciát? Amennyiben a kérdést úgy tálalták előzetesen, hogy a számok egy az alany számára fontos politikai töltettel bíró kérdésre vonatkoznak, akkor amennyiben az eredmény szembement azzal amit eleve gondoltak róla, egyszerűen nem tudták kiolvasni a számokból a helyes választ. Ha ezek után ugyanezeket az értékeket grafikon helyett megkapták táblázatban is, azzal a körítéssel, hogy egy adott bőrápolószer eredményességéről szólnak (a kérdező számára semleges téma), akkor érdekes módon azonnal képesek voltak helyesen értelmezni azokat.

(Ezen a ponton nekem felmerül, hogy ez mennyire tudatos működés - vajon tudták a politikai töltetű kérdésnél, hogy mi lenne a helyes válasz, csak nem voltak hajlandóak kimondani, vagy még maguk számára is öntudatlan volt ez a folyamat, és tényleg azt olvasták ki a számokból, amit ki is mondtak?)

Érdekes adalék, hogy azon esetekben, amikor a politikai töltetű kérdést megelőzően megkérték az alanyokat, hogy írjanak néhány mondatot egy olyan élményről, amitől jobban érezték magukat (egy kis egó / pozitív önérzet tuning), akkor sokkal nagyobb valószínűséggel adtak a tényeknek megfelelő válaszokat.

Ami persze rámutat arra, hogy az egész az egónk körül forog. Mindegy, mit mondanak a tények, ha én az ellenkezőjét tartom helyesnek hitbéli, világnézetbeli, politikai, érzelmi alapon, és azzal azonosulok! Akkor annak kimondása, hogy a dolgok állása szerint nem nekem van igazam, egyenlő az egó kis halálával. Ki akarná beismerni, hogy nem helyesek az elképzelései?

Csak hát ennek sokkal mélyebb következményei vannak. Mindannyian tudjuk, hogy ha valakinek határozott elképzelése van a dolgokról (akár vallási, akár politikai alapon például), akkor lehetetlen meggyőzni. Mind ismerünk ilyen embereket. Mondhatsz nekik bármit, nem fogják megváltoztatni a véleményüket. Akkor sem hiszik, ha látják, van, amelyik ezt kerek perec ki is jelenti. De itt most nem csak őróluk van szó. Nem csak a látványosan bigott vagy vakhitű emberekkel. Hanem velünk. Mindennapi emberekkel. Mi értelme van ezek után érvelni? Észérvek, bizonyítékok, viták, beszélgetések? Minek mindez, ha úgysem győzöd meg a másikat? És egyáltalán, hogyan mondj el így bármi fontosat, ha egyszer a másik teljesen irracionális alapon ellenáll neki?

Maximum egymásra csapjátok a telefont vagy az ajtót, mindketten sértődötten.

Ha tényleg racionális lények lennénk, akiknek az igazság a fontos, nem az, hogy a dolgok mindenképp úgy működjenek, ahogy számukra szimpatikus, akkor a következő módon történne: két ember leül beszélgetni valamiről ami kapcsán eltérő nézeteket vallanak. Higgadtan, barátságos hangnemben, közbevágás vagy a hangjuk felemelése nélkül, mosolyogva előadják amit gondolnak. Végül az egyik fél érvekkel alátámasztja, hogy a másiknak nincs igaza, aki ezt mosolyogva megköszöni, és elfogadja a másik véleményét, és onnantól kezdve sajátjaként kezeli azt.

Ugye milyen rohadtul életszerűtlen?

Pedig hát ez lenne a racionális.

Nem a dráma és veszekedés és összeveszés és meggyőzhetetlenség.

Mindenesetre most már kutatás is alátámasztja, hogy ilyenek vagyunk, és nem olyanok, amilyennek szeretnénk hinni magunkat. Nem igaz, hogy "hiszem, ha látom" - nem azt hisszük amit látunk, ellenkezőleg: azt látjuk, amit hiszünk. Azt látjuk, amit látni akarunk. Nem a világnézetünket igazítjuk a világhoz, a tényekhez, hanem a valóságot torzítjuk hozzá a véleményünkhöz. Mindannyian. És még csak észre sem vesszük.

(Várjunk, azt mondtam volna az elején, hogy csak megerősíti amit eddig is hittem? Akkor tényleg az áll a cikkben ami, vagy csak én látom bele? ;) Áh, a végtelen önrekurzió szépsége...)

Posted in: Az élet, A világmindenség, Meg minden

Comments

  • Norberto
    2013. 11. 07. 23:03

    Nagyon jól megfogtad a dolgok lényegét. "Nem látjuk a fától az erdőt."