Én már nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek

Volt egy gyönyörű hely Svájcban.

Egy kis édenkert. Síparadicsom szeptembertől májusig, de a nyári hónapokban röpke tavaszba virul. Július elején nyílik ott az orgona és érik az eper, és bár még ilyenkor is előfordul, hogy a hegyek közt pár napig felhők vonulnak át, gyönyörű az idő. Olyan a fű és a víz és a levegő, mint sehol másutt.

Van ott egy tó. Nem túl közel, de elérhető távolságban. A hegyről alácsúszó, olvadó hó táplálja csendesen, mielőtt vízeséseken át lezúdulna a városig. Képeslapokon is szerepel. Az évnek ezen a szakán nem sokan járnak arra. Magán mennyország, ha tudod, hol keresd.

Ott akartam megkérni a kezét.

Jártunk már ott együtt. Közvetett ismerősök laknak arra, és mondhatni meghívásos alapon lehet oda eljutni. Próbáltam finoman puhatolózni, kapcsolatot fenntartani, jópofizni, hátha újra meghívnak, de nem vették a lapot. Ettől még persze türelmesen (avagy türelmetlenül) vártam, tudván, hogy azért előbb-utóbb eljön a pillanat. Nagyon nehéz volt várni, de úgy gondoltam, megéri. Menyasszonyomnak tekintettem őt.

Mondtam neki, hogy meg akarom kérni a kezét. Mondtam neki azt is, hogy komolyan gondolom; megvan a gyűrű is. Mondtam neki, hogy nem akarom egy snassz éttermes körrel elintézni. Olyan helyre akartam vinni, amire méltán emlékezhetünk. Tudtam, hogy neki talán mindig többet jelentett visszatérni egy helyre amihez szép emlékek fűzték, mint először járni ott. Mondtam neki, hogy rajtam kívül álló körülményektől függ, és ha itt és most megkérhetném a kezét, megtenném. Szóval, akkor csak félig hivatalosan: hozzám jössz feleségül? Igen.

És tudtam, hogy minden rendben van. Tudtam, hogy nem érti félre, és látja, hogy nem azért késlekedem, mert nem vagyok biztos benne, hogy mit akarok, hanem ellenkezőleg: mert biztosan tudom, hogy akik ennyire szeretik egymást, együtt is maradnak, és ezért igazán nincs hova kapkodni; nem a kapcsolat státusza, a címke számít azok között, akik maguk és a küllem helyett egymást szeretik, és fontosabb a hogyan, mint a minél hamarabb már.

Tévedtem.

Az utolsó együtt töltött nyarunk vége felé nálunk jártak a leendő vendéglátók. Örömmel és őszintén meghívtak magukhoz. Egy hatalmas feszültség oldódott ki akkor belőlem: végre eljött az idő. Ennyit vártam, és már csak egy picit kell. Jövő nyáron végre megkérhetem a kezét. Kimondhatatlanul örültem, és tényleg kimondhatatlanul: alig bírtam, de nem mondhattam meg sem neki, sem másnak hogy mit is jelent ez a meghívás. Meg kellett őrizzem a meglepetést. De hát, ha már ennyit vártam, ez a kicsi már igazán...

Másnak sem meséltem el. Annyira fontos volt, annyira titokban tartottam, hogy tényleg senkinek nem mondtam el, hogy hol és mikor szeretném.

A jövő nyár már nem jött el.

Vagyis eljött, de már nem nekünk.

Talán túlságosan bíztam benne. Benne, a hozzáállásában, és, hogy tisztel eléggé.

Kiégtem és árnyékká váltam. Még csak nem is nagy túlzás, hogy majdnem belehaltam. Minden odalett.

Azon a bizonyos jövő nyáron, épp amikor a kezét kellett volna megkérnem, már két hónapja úton voltam Európában. Autóstoppal, gyalog, és minden módon. Elmentem, hogy valami legalább egy kicsit elterelje a figyelmem róla.

Háromnegyed év telt el, és visszajött hozzám. Engedtem, bíztam, szerettem. Hiszen az a lényeg, hogy szeret, s őt mégse. Bárki tévedhet, bárki hibázhat, mit ér az élet megbocsátás nélkül. De hát nem tévedés az, mit kétszer követsz el. Az már választás. Hát még ha közben a szemébe hazudsz a másiknak.

Kikövezed jó szándékoddal a pokolra vezető utat. Meggyőzöl, elfojtasz, elhitetsz, ellenkezőjét állítasz, megígérsz, jót akarsz, nem követsz el még egyszer. Csak valami sokkal rosszabbat.

Utólag persze kilóg a lóláb. A cselekvő akarat teljes hiánya. Az egész helyzet, a hozzáállás végtelenül igazságtalan mivolta. Annyira, de annyira, de annyira dühítő, hogy micsoda értelmetlenségek miatt vagyunk külön. Micsoda rövid távú hasznokért mi minden lett cserébe feláldozva. Milyen szembenézések fájdalma lett elkerülve mennyi végtelenül több fájdalom árán.

Na mindegy. Végül mindent megcsinált velem, amiért réges-rég dühös volt a valamikori első szerelmére. Ő sem lett különb. És mindent, amitől félt, hogy vele történik, végül velem tett meg. Nekem meg azóta is belém hasít, valahányszor gyűrűket látok egy kirakatban.

Mese vége.

Nem éltek együtt boldogan, amíg meg nem haltak.

Posted in: Az élet

Comments

    No comments to show