It's a cold and it's a broken hallelujah

Érdekes, ha akad a közeli rokonságban pszichológus. Megosztottam vele mindazt, ami az előző bejegyzés apropóját is adta. Igazából arra számítottam, hogy majd jól megmondja, hogy hol rontom el, amiért még mindig nem múlt el belőlem, vagy ha nem is, hát legalább hozzám vág egy sablonos "lépj tovább"-ot vagy valami hasonlót. Hát épp csak arra nem számítottam, amit végül mondott.

Érdekes érzés, és kicsit csökkenti az elszigeteltség érzetet, tudni, hogy más is megélt valami hasonlót. Ő igen. És ezért talán mindenki másnál jobban meg is értette, hogy min megyek át.

Mert hát, ha kapcsolatokat nézünk visszapillantva, egy analógiával élve van, aminek a fájdalma csak karcolás, ami végül nyom nélkül begyógyul. Van, ami mély heget hagy, és teljesen sosem tűnik el. És aztán van az a kategória, amikor egy végtagodat veszted el. Persze, a közvetlen fájdalom itt is elmúlik egy idő után, és megtanulhatsz egy lábbal élni, de lássuk be, ez már soha de soha nem lesz olyan élet, mint előtte volt. Ez nem egy heg, ami majd eltűnik.

Nos, ő azt mondta, ne is reménykedjek, nem fog elmúlni. Ne akarjam kitörölni az érzést, megszabadulni tőle. Örüljek neki, hogy megéltem a szerelem egy olyan dimenzióját, amiről a legtöbben nem is tudnak, hogy mit jelent. És majd, nagyon sokára, idővel átalakul amit érzek. És megszépül, és már nem fájdalmat jelent, csak örömet.

Kérdeztem, neki mennyi időbe tellett?

Azt mondta, legalább fél évtized, de inkább több. És neki is megmaradt az érzés a mai napig, csak már nem veri a földhöz. Pedig nekik egy percig sem volt közös jövőjük, és nem volt köztük harmónia. Bár nem tudom, hogy ez számít-e.

Hát, lássuk be, nem túl szívderítő jövőkép. Nem mintha másra számítottam volna, de így földbe döngölőbb, mástól hallani.

Persze, ez is egy emberi sors; egy életen át a másikat magadban hordani.

Mondtam már, hogy el vagyok cseszve?

Comments

    No comments to show