Kiábrándulásom a szerelemből V. - Pontot az i-re

Akkor tehát mire jöttem rá?

I. Csak hisszük, hogy tudjuk, mit miért teszünk, önámításban és önbecsapásban élünk, és így társunkat is akaratlanul is becsapjuk.

II. Nem vesszük észre a természet csapdáját, az újra és újra ismétlődő mintákat, hogy még a legújabb, legtökéletesebben induló kapcsolatból is elmúlik a szerelem. (Egyébként most, utólag látom, hogy abszolút vonatkozó írás ez a korábbi bejegyzés: Az örökké fejlődő kapcsolatok igénye)

III. Olyan ideák mentén szocializálódunk, és olyan elképzeléseket alkotunk a szerelemről, amik lehet, hogy köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Csak cserébe az ábrándos tökéletesség oltárán feláldozzuk a boldogságot.

IV. A nem tudatosított ösztöneinknek hála a "szerelem" a legtöbb esetben redukálható puszta biológiára, minden magasztosság nélkül. A körítést már csak mi hallucináljuk hozzá.

Lehangoló dolgok ezek. Hormonok rabszolgái vagyunk.

Szép kis illúziórombolás, illúziófosztás. Hát ennyi lenne? Hát tényleg nincs ennél több? Tényleg mindent ennyire le lehet csupaszítani, hogy már nem marad benne semmi szép, amiben hinni lehet?

Ha azt hiszed a leírtak alapján, hogy így gondolom, nem lepődöm meg. De mégsem lenne teljesen igazad.

Hogy akkor mit gondolok én valójában?

Kezdem annak megválaszolásával, hogy "tényleg nincs ennél több?". Mert erre saját példámon tudom a választ: DE VAN. Csak rohadtul ritka.

Van, mert megéltem egy olyan érzést, amihez foghatóval sem találkoztam senki mással. Amihez képest az összes többi, bármily szép is volt önmagában, mégsincs sehol se. Annyira más dimenziót jelent.

Pontosan ez segít látni, hogy minden másra mennyire nem használhatom azt a szót, hogy "szerelem". Hogy a "minden más" az csak valami csalfa látszat, társas önbecsapás, utódlást szolgáló, átmeneti ösztön-érzés. Ha muszáj nevén neveznem, hát legyen ez A szerelem. Lelki szerelem. A többi meg csak: vágy. Ál-szerelem.

Honnan tudom, hogy ez igazi?

Nem indult tökéletesen, de még csak hagyományosan sem. Barátságként, lelki kapcsolatként kezdődött (talán ez a titka?).

Az én életkoromban kilenc éve szakadatlan szeretni valakit nem kevés idő. Kilenc év, ami alatt nála is, nálam is jöttek és mentek a kapcsolatok. Voltunk együtt és külön. És semmi, de semmi nem tudott halványítani ezen az érzésen. Akármit csinált. Aki így szeret, egy örökké sebezhető felületet kínál a másiknak, lemondva az önvédelméről. Mert nem tudott olyat csinálni, amitől kiábrándultam volna. Ha akart jött, ha akart váratott, ha akart velem volt, ha akart, elhagyott másért. Pokoli sok fájdalmat kaptam, változatos formákban. Volt, hogy tele voltam haraggal, volt, hogy gyűlöltem azért, ahogy velem bánt.

Egy dolog nem változott: hogy még akkor is szerettem. És talán bántó a felsorolás, mert úgy tűnik, mintha valami démoni nőről beszélnék. Pedig dehogy démoni! Emberi. Az ember útja pedig ilyen. Hibákkal és bántásokkal kikövezve. És emberi mivoltában szerettem és fogadtam el, nem láttam őt másnak, mint aki. Hibákkal, amikért nem kárhoztathatom, bántásokkal, amiket mind megbocsátottam. A végszó is az, hogy semmit nem bántam meg, és újra végigcsinálnám. Mert a legszebb élmény, amiben részem volt eddig. Mert nem felhánytorgatásnak szántam a negatívumokat, hanem ellenkezőleg: fokmérőként, hogy még így is. Mert a lelkébe voltam szerelmes. Az utolsó rezdülésébe is, smink nélkül is, álmosan is, nyűgösen is. Még abba is, ahogy ásít. Még azok után is, hogy már réges rég elült az intenzív, követelőző vágy, a hormonvihar.

Szerelem az, ami nem múlandó. Ami elmúlhat, az sosem volt igaz.

Hát innen tudom, hogy van több is, mint ösztönök, hormonok, és önbecsapás.

Azt viszont, hogy vajon csak egy ilyen van-e az életben, nem tudhatom. Erre mindenki másmilyen választ ad. Világnézet kérdése. Őszintén szólva, nyilván bíznom kellene benne, hogy a válasz "nem, nem csak egy". De a két, egymást kizáró lehetőség éppolyan békésen, szuperponálva megfér bennem, mint Schrödinger macskája élve és halva a kinyitatlan dobozban. Az is lehet, hogy soha senki mást nem fogok így szeretni, de az is, hogy sőt. Mindkettő megindokolható, hogy miért. Majd ha kinyitjuk a dobozt, meglátjuk, melyik vált valóra.

Addig is viszont nyitott szemmel kell járnom. Hátha. És itt jön be ennek az egész, több részre bontott írás-sorozatnak az apropója. Hogy látván azt, hogy ilyen is van, viszont mennyire rohadtul ritka, és pláne, mire számíthatok úgy általában, hát rohadtul ki vagyok ábrándulva. Ezt az érzést akartam szavakba önteni, amikor elkezdtem az első bejegyzést.

Nem mintha kárhoztathatnám az átlagembert azért, hogy ha nem tud nekem ál-szerelemnél többet adni, vagy belőlem kiváltani. Ahhoz nem elég a kezdeti pezsgés, közös érdeklődés, közös célok, "fú micsoda egymásra találás".

Kell hozzá az ösztönök feletti tudatosság. Rengeteg önismeret. Hogy ne az legyen belőle, hogy pár év után tovább áll, mert még "élni akar", de ne is az, hogy örül, hogy kifogott magának, mert igazából az ösztönei szerint már családot és gyereket akar, és az első megfelelőnek tűnő alanyba belekapaszkodik, és behaluzza magának is meg nekem is, hogy mennyire szerelmes, miközben bárki jöhetett volna, aki csak kicsit is alkalmas a szerepre. És e két véglet között is, pláne, játszmák nélkül, tisztán, őszintén, bármelyik fél becsapása nélkül tudjon szeretni. Egymást, a lelkéért. Nem eszközként a boldogsághoz, nem illúziókkal kiegészítve, valaki másnak gondolván, mint aki az valójában. Hogy a hormonok után ami marad, azért is megérje együtt maradni, boldogan.

Na, hát ez a kiábrándító. Az esélylatolgatás. Hogy egy efféle, korántsem a hibátlanság értelmében vett tökéletes társ megtalálásának mi az esélye. Hogy hányan képesek erre.

Azért egy pozitív gondolattal szeretném zárni az agymenést. Szerencsére a százalékos esélyeknek csak halmazati eseményeknél van értelme. Százból átlagosan ennyi vagy annyi. Az esély sosem mondja meg, hogy egy konkrét esemény bekövetkezik-e vagy sem. Hiába van csak matematikai esély nyerni a lottón, ezzel együtt sem nyilatkozhatsz arról, nem tudod megjósolni biztosan, hogy X.Y. tényleg nem fog-e nyerni a lottón (mondjuk nem árt, ha azért egy szelvényt kitöltene :P). És mint tudjuk, 100% valószínű események is elmaradhatnak, és 0% valószínű események is bekövetkezhetnek (nem vicc, bármilyen abszurdan is hangzik).

Szóval bármi lehet.

Csak hátra kell dőlni, és nem feszülni.

Majd valahogy lesz :)

Comments

  • katti
    2012. 05. 22. 08:46

    Épp "ki akartalak képezni", mert felfedeztem valamit, de úgy látom hogy te még körül is tudod írni ;-). Én meg csak "érzem" ezt a dolgot, nem nagyon tudtam megmagyarázni. Azért az is fontos hogy az ember saját magában tisztázza hogy az a szerelem amit érez, az "az a szerelem".
    Úgy gondoltam hogy botorság azt tanácsolni a kollégánknak hogy menjen el gyalogolni, ismerje meg magát, de jobban belegondolva ennél jobb tanács nincs is.... Ameddig saját magadat meg nem ismerted, esélyed sincs egy ilyen problémát leküzdeni. És amikor ezen túl vagy, még mindig ott a másik fél, akinek szintén meg kell ismernie magát, és csak bizakodhatsz hogy neki te vagy a másik fele. (Szörnyű felismerés hogyha rájössz, csak egy nőt tudsz _igazán_ szeretni. Mint ahogy gyerekkori barátból sem lehet olyan nagyon sok az embernek, hogy megvilágítsam ezt a dolgot, tehát nem fátum ez, csak korlátozott viszonyaink között adja magát....) Bízom benne hogy "felébred" neked is a társad, én is kitöltöttem egy lottószelvényt a saját másik felemre. Addig is megteszek mindent hogy a lottó ki is jöjjön ;-).
    Ps.: végül is nem akkora gáz a depresszió, mert az ember egy csomó dologgal tisztába jön.

  • zzss
    2012. 05. 24. 00:11

    @katti: Nagyon szépen írtad le... És jól mondod, szörnyű felismerés.