Kiábrándulásom a szerelemből IV. - Ösztönök

Az egykoron hasznos, mára túlhaladottá vált védőrendszer - avagy mi rejlik a tudatosság illúziója alatt.

Felsorolás jelleggel, ahogy eszembe jut, nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül. Csak úgy szemezgetve.

Egyik "kedvencem", amit az angol "approach anxiety"-nek hív. Magyarul nem igazán találkoztam vele, talán megközelítési félelemnek lehetne hívni (csak ne hangozna olyan hülyén), de mind ismerjük: meglátsz valakit, aki tetszik neked, és a puszta gondolatra, hogy odamenj, és megszólítsd, lefagysz. És minél tovább küzdesz magaddal, annál reménytelenebb az egész.

Miért van ez? Miért nem tudjuk leküzdeni magunkat, vagy ha mégis, miért nem tudunk remegő hang nélkül, nyugodtan odamenni, és éppolyan természetesen viselkedni, mint azt tesszük ismerőseinkkel? A válaszért repüljünk vissza ötvenezer évet az időben, ahol a mai hétmilliárdhoz képest maroknyi, pár tízezer fő a teljes emberi populáció, kis csoportokban elszórva. Nincsen közerkölcs, csak farkastörvények. Ha nem a megfelelő lányhoz mentél oda, azaz, teszem azt, sikerült leszólítani az alfahím nőjét, amaz jó eséllyel szétverte a fejed.

Bumm, oda az életed, és a közeledési pánikkal nem rendelkező géneid sem örökítődnek tovább.

De még ha sikerült is szabad lányt kifognod, de eltoltad a közeledés valamely fázisát, gyorsan nevetség tárgyává lettél, aminek a híre hamar el is terjedt a csoporton belül. Márpedig amikor a lányok összezárnak, egyik sem fogja felvállalni, hogy egy alacsony szociális státuszú lúzerrel legyen együtt, mert azzal a saját státuszát éppúgy csökkenti, mint a túlélési esélyeit. Az életed így talán megmaradt, de a génjeidet megint csak nem sikerült továbbörökíteni. A kudarcnak tehát komoly tétje volt. Nem volt többmilliárd másik nő, aki mit sem tudott a botlásodról, és akiknél még életed végéig bármennyiszer próbálkozhattál volna, mint ma.

Mi maradt tehát? Megmaradt az alfahím, akinek mindez mindegy. És megmaradt a bétahím, aki inkább nem mer odamenni, hanem vár a megfelelő alkalomra, aztán valami talán majd csak sikerül is. Elvégre mindenki beárazza magát tudat alatt - egy, az alfahímeknek nem kellő, béta leányzó is szeretne társat, neki jó lesz a bétahím is.

(Rendben, kicsit túlegyszerűsített modell ez, mert itt bejön még a képbe a játékelmélet, és vele jó néhány eltérő stratégia - de a végső lényegen, ahova ez az írás tart, nem változtat)

Evolúciósan indokolt tehát a közeledési pánik? Indokolt. Hasznos volt, megvédte az életedet? Megvédte. Ma van értelme? Van a frászt. Bár nyilván vannak vérgőzös hústornyok, de a világ civilizáltabb részein azért nem az életeddel játszol, ha leszólítasz egy lányt a villamoson, és ha elszúrod is van még csillió másik akinél próbálkozhatsz. Mégsem vagyunk rá többnyire képesek, és a frusztráció amit okoz megkeseríti legtöbbünk életét.

Aztán ott van az, hogy míg egy férfi rögtön kapva kapna az alkalmon, ha egy lány leszólítja, egy nőnek ezt még akkor sem engedik meg az ösztönei, ha egyébként elsőre szimpatikus a másik fél. Nem. Előbb érzelmi befektetésnek kell történnie, és párrá kell válniuk, különben (még mindig a múltban élve) közvetlen életveszélynek tenné ki magát: a férfi hamar továbbáll, a teherbe esett (illetve később kisgyerekes) nő pedig védelmező hím nélkül marad a vadonban. Aki így járt, az következésképp nem is annyira örökítette tovább ezt a hozzáállást.

Ezzel rögtön meg is érkeztünk a másik nagy vesszőparipához, a nemi ösztönökhöz. A férfi felőli oldala lerágott csont: meg akarjuk dugni a fél világot. Ellentétben az előbb vázolt helyzettel, egy férfi a szaporodással nem válik kiszolgáltatottá, így azt korlátlanul megteheti, és a biológia pontosan ezt is diktálja nekünk. Dugj, szaporodj, minél több nőstényen keresztül biztosítsd az utódlásod, a géneid továbbörökítését. (Micsoda egy értelmetlen ösztön ez mára, mikor túlnépesítettük a bolygót! Amellett, hogy haszna sincs, sőt káros lenne maximálisan kiélni, mennyi lelki gyötrelmet okoz közvetve vagy közvetlen mindkét nemnek).

A nők által ezért az ösztönért nap mint nap kárhoztatva vagyunk.

Mintha ők szentek lennének, vagy legalábbis kivételek! Mintha őket nem hajtanák éppúgy ösztönök e téren, még ha mások is! Merthogy az már kevésbé van a köztudatban, hogy a nők is engedelmeskednek a természet szavának.

Csak ők nem tehetik meg azonnal. A biológiai órájuk szerint a kapcsolat kezdetétől számítva ők most épp terhesek; ők most épp szülnek; ők most épp egy kisgyermeket nevelnek (akkor is, ha ma, a fogamzásgátlás világában nyilván nincs így). Ők most épp védtelenek, és védelemre szorulnak. Még. Aztán eltelik pár év, a virtuális gyerek már kellően önálló, és tik-tak-tik-tak, már nincs feltétlen szükség ugyanarra a férfira. Ki lehet dobni, jöhet a következő, fő a genetikai diverzitás. És meg is teszik. Aztán szépen megmagyarázzák, hogy elmúlt a szerelem.

Úgyhogy lányok: semmivel sem vagytok jobbak e téren (sőt...). Ti is öntudatlan, belső parancsnak engedelmeskedtek, ti sem álltok ellen neki, tőlünk mégis ezt várnátok. Csak a ti verziótok erkölcsileg kevésbé elítélt, és egyáltalán, kevésbé észrevett jelenség. Szebben indokolható, mint a direkt félrelépés. A sőt pedig annak szólt, hogy egy férfi, aki még pár év után is szeret, valószínűleg sokkal igazabb érzésekkel rendelkezik (hiszen az ösztönei szerint már rég máshol lenne a helye), mint azok a nők, akik két-háromévente lecserélik a párjukat.

És még egy aprócska tény: arról is szerettek elfeledkezni, hogy a hűséges férfi min megy át nap mint nap. Hogy milyen áldozatot hozunk, milyen teljes belső lelki meghasonlást és küzdelmet élünk át minden rohadt nap, amikor kimegyünk az utcára, és tömkelegével érnek az impulzusuok. Amikor ott kakukkol az ösztön, hogy "őt is, őt is, őt is, dugj meg mindenkit!!!", miközben a bioszámítógép fölötti keskeny tudatos réteg küzd ez ellen: "De hát én szeretem őt! Én nem akarom megcsalni őt!". Ezért a küzdelemért kevés elismerést kapunk, pedig nem gondolnátok, mennyire széttépő érzésről van szó.

És miért is fáj maga a megcsalás?

Nem bonyolult a képlet. A férfinak azért, mert a nő azzal, hogy mással párosodik, nem az ő génjeit viszi tovább. A nőnek azért, mert a félrelépő férfi lehet, hogy a másik mellett marad, azt védelmezni, ő pedig ott marad egyedül, gyengén és kiszolgáltatottan. Ennyi. A többi, az érzelmi töltet csak utólag jött körítés.

Miért, hát még mindig azt hiszed, hogy az érzelmeid önálló, szuverén, és legfőképp: tudatosan választott valamik? Talán, néhány, és talán pont olyan arányban, mint amennyire tudatos az adott egyén az ösztönei felett. Azaz: a legtöbb esetben alig valamennyire. A kellő pszichikai kapcsolók átkattintásával bárkiből ki lehet váltani vonzalmat.

Ha egy nő elé odaállítasz két vagy több férfit: öntudatlanul is felméri, melyik rendelkezik a legnagyobb (és kellően nagy) túlélési és szaporodási értékekkel, majd választását érzelmi döntésként éli meg.

Vagy mit gondolsz, a nőknek miért a seggfejek jönnek be?

Mert a seggfej az alfa hím. Mellette ott van az egyéni túlélés és a védett utódlás ígérete. Mert erős, és mert szétveri mindenki fejét.

Az a nő, aki arra panaszkodik, hogy nincs egy normális pasi sem, öntudatlanul éli meg azt az ellentmondást, hogy bár tudatosan kedves, rendes társat szeretne, ösztönös vonzalmat, és ezáltal szerelmet (haha) mégis az alfahímek felé érez, akikben viszont rendszeresen csalódnia kell.

Kíváló példa angolul értőknek:

Ez van. A "nice guy" nem szexi. Nem vonzó. Egy aszexuális tárgy, egy pótbarátnő, de nem férfi. Lehet vele mélyebb a kapcsolat, de alapvető szexuális vonzalom híjján szerelem sosem. A férfi ugyanis nem kedves. Ő a domináns, tehát nem ő igyekszik mindenben a másik kedvében járni (az udvarlási fázisban semmiképp). A férfi magabiztos, ha kell arrogáns, lehet seggfej, megszerzi amit akar. Ez a vonzó! Egy igazi seggfej körül lebzsel mindig a legtöbb nő, akkor is ha szemét módon bánik velük.

Erő, pénz, hatalom. A mai világban az utóbbi kettő is szinonimája az előbbinek biológiai szempontból.

A végtelenségig folytathatnám már, de hosszúra nyúlik a bejegyzés, és úgyis látszik, mit akarok mondani.

Az egészben csak az fáj igazán, amit az I. részben is írtam. Hogy többnyire önámításban élünk. Hogy azt hisszük, a szerelem valami fennkölt csoda, holott a legalapvetőbb szinten is mélyen belénk ivódott túlélési és utódlási reflexek mentén zajlik. És lévén ezek jó része mára elavult, az önismerettel meg általában sehogy sem állunk, az egész szerelem kérdés egy nagy őrületté válik, ahol akár külön, akár együtt, de fájdalmat adunk és kapunk, önmeghasonlásban élünk, és néha (mint most én) rendesen kiábrándulunk az egészből.

 

Comments

  • K. Lia
    2012. 07. 28. 12:10

    Eszembe jutott, h anno én is próbáltam rájönni, h miért is van ez a „a lányok csak a rossz pasikhoz vonzódnak igazán” dolog. Háromféle lehetséges magyarázatot ötlöttem ki:

    1. Ezek a nők valójában egyáltalán nem a nagybetűs boldogságra vágynak (persze ez nem tudatos). Hogy miért, arra csak később olvastam választ: akárcsak az ősembert, a mai embert is az ego irányítja, az pedig retteg a boldogságtól (mivel az neki egyenlő a halállal), viszont imád szenvedni. Ha pedig a női ego egy szemét pasit választ, garantált a kínlódás, hiszen tudatalatt tudja jól, h el fogja hagyni és magasról szarni fog rá, ami hétfogásos vacsora lesz a fájdalomteste és egója számára (E. Tolle olvasók előnyben:), főleg akkor, ha a gyerekkorod is tele van elhagyatásos emlékekkel. S ha még gyerek is lesz egy ilyen viszonyból, az elhagyásos emlékek, illetve a „minden pasi szemét” felfogás is szépen továbböröklődik, s már be is zárult a kör.

    Tehát az ego (ami mindig a túlélésre játszik) két legyet üt egy csapásra: még ha nincs is utód, az ősi ösztön ki lesz elégítve (lesznek jó kis gének), plusz hónapokra, vagy évekre elegendő szenvedési alapanyag áll rendelkezésre:)

    2. Sokszor azt vettem észre, hogy a rendes, kedves, illedelmes kislányok is ugyanúgy vágynak a rossz fiúkra, mint kevésbé „illedelmes” társaik. Pszichopalánta lévén én anno nem foglalkoztam a genetikai magyarázatokkal, inkább azt gondoltam, h az ember azt keresi kívül, ami hiányzik belül. Szóval ha egy lány világéletében megfelelt az elvárásoknak, tehát jókislány volt és sosem élhette ki emiatt önmagát, tudatalatt ahhoz vonzódik, aki bizony „kiéli” magát, az pedig szinte mindig a rosszfiú lesz.

    3. A harmadik magyarázat az előzőből következik: a rosszfiú megéli a vágyait és nem fojtja el önmagát, sokkal inkább megéli az életet, tehát sokkal több életenergia van benne. Az ilyen ember (nemtől függetlenül) mindig vonzó. A „lúzerek” ált. igyekeznek megfelelni az elvárásoknak és a jókislányokhoz hasonlóan jókisfiúk lesznek, tele gátakkal és elfojtással, vagyis alacsonyabb energiaszinttel, ami nem annyira vonzó…

    Szerintem a nő az egója alatt (vagy felett) a határozott és nyugodt férfit keresi, aki nem esztelenül bánik az erejével. És ez a vezér két legfőbb tulajdonsága is: határozottság és lelki béke (ami feltételezi a tudatosságot, az élet ismeretét, tapasztalatot, bölcsességet). Egy normális közösség ilyen embert választ vezérül. Ha van ilyen…

    De nem nagyon van :) Így a nők a bunkó férfiakat szeretik :)

  • zzss
    2012. 07. 30. 18:18

    @K. Lia Érdekes meglátások, tetszik! :)