Kiábrándulásom a szerelemből III. - Ideák

Az európai kultúrában az esetek többségében mikor két ember összeházasodik, már ismerik egymást annyira, hogy ne kelljen nagy meglepetéstől tartani. A boldogító igen kimondásakor is többnyire azért szeretik egymást, társként tekintenek a másikra, és őszintén gondolják, hogy holtomiglan-holtodiglan.

Aztán a házasságok fele mégis válással végződik. Minden második! (Belgiumban meg pl. 75%). És akkor nem vettük még hozzá azokat, akik megkeseredetten, elidegenedve, vagy veszekedve, de együtt maradnak. Mennyi marad a végén, hány százalék, akik boldogan élik le együtt az életüket?

És miért van ez így, ha a házasságkötéskor mindenki marhára biztos az esküjében?

Nézzük meg inkább az ellenkező oldalról.

"Vajon ki mondta nekünk, miért hisszük el azt a képtelenséget, hogy két ember, aki valamiért megszerette egymást, egész életében ki fog tartani a másik mellett? Mert így szép, így eszményi?"
/ Polcz Alaine - Befejezhetetlen /

Hát ez az. Miért gondoljuk, hogy az a természetes, hogy a szerelem örökké tart?

Tényleg, miért?

Talán, mert erre szocializálódtunk. Nem? Mert tündérmeséken nőttünk fel, ahol a legkisebb királyfi elnyerte a szépséges királylány kezét, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak!!! Mert az összes Disney rajzfilm ugyanerről szól! A hollywoodi filmekről nem is beszélve! Mindenhol ezt plántálják belénk, ezt raktározzuk el belső képként, a szerelem elképzelt mintájaként. Ezt vágyjuk, ezt hajszoljuk, miközben ilyen talán nem is létezett soha a valóságban! És minden, ami ennél kevesebb, azzal nem érjük be, és kidobjuk a kukába, hogy tovább keressük másutt.

Hát miért nem szólnak a filmek a valóságról? Miért állítanak elénk egy efféle eszményített illúziót? Miért nem készítenek fel arra, hogy egy párkapcsolat nem fenékig tejfel, hogy küzdeni kell érte, hogy mennyi buktatója van, és leginkább, hogy kurvára nem biztos ám, hogy egy életre szól, bármilyen tökéletesen is indul.

Szóval... talán ez az egész zűrzavar csak szocializáció kérdése. A szerelemről alkotott felfogásunk talán nem egyéb, mint egy idea, aminek egyáltalán nem biztos, hogy van köze a valósághoz.

Talán ugyanilyen idea már maga a "tökéletes" partner keresése. Nem akarok ám mindent a biológiára levezetni (nekem sem tetszik ám), de halkan megjegyzem, kézenfekvő magyarázat lenne erre, hogy ha állandóan továbbállunk valami jobb keresése miatt, az remekül biztosítja (legalábbis nyilván a fogamzásgátlás előtti időkben) a genetikai diverzitást. Milyen ironikus, hogy épp a tökéletes monogámia hajszolása miatt éljük le az életünket azzal ellentétes cselekedetek mentén (miközben szenvedünk ám tőle általában, önmeghasonlás, bűntudat, és társai). Ki van velünk baszva, rendesen.

Na de milyen lehet az élet egy olyan társadalomban, ahol a szerelem körül egész más ideák alakultak ki, és így másra szocializálódnak az emberek?

Én azt gondolom, ez rengeteget számíthat. Vegyük csak a halállal kapcsolatos közfelfogást, és állítsuk szembe a feudális Japán szamuráj kódexével. Gyerekkoruktól kezdve arra készültek, hogy meghaljanak. Nem hogy nem féltek tőle, sokszor alig várták, hogy dicső módon távozhassanak ebből az életből. Mert hitték, hogy ez a helyes, követendő út, és a lelkük úgyis tovább él utána. És lám, egy idea eluralkodott egy alapvető ösztön (az életösztön) felett, és megváltoztatta a halállal kapcsolatos gondolatvilágot.

De ha már szamurájoknál tartunk, maga a szó jelentése is szolgálatot jelent. Azt tartották életcéljuknak, hogy hűbérurukat védjék és szolgálják, akár életük árán is. Ha kötelességeiknek nem tudtak eleget tenni, becsületük elvesztésénél még a halál is kívánatosabb volt. És tessék, egy idea, egy erkölcsi kódex szerint kitűzött célok mentén, ők akkor voltak boldogok, ha helyesen szolgálhattak. Pedig mi szeretünk szolgálni? Kívánatosnak tartjuk? Boldogok vagyunk tőle? Egy frászt.

(Azt már meg se említsem, hogy a házasságot, a szerelmi vágyakozást, vagy a testi vonzalmat sem feltétlen keresték egy azon személyben, és így valószínűleg nem is voltak csalódottak, ha ezek tényleg nem estek egybe).

Szóval fel kéne ismerni, hogy ha már egyszer az életről alkotott elképzelések mentén éljük az életünket, akkor olyan elképzeléseket lenne célszerű választani, amitől boldogok vagyunk, és nem pedig irreálisak után vágyakozni.

(Csakhogy: könnyű mondani. Ennek legfeljebb egy következő generációra lehet hatása, akik már eleve úgy nőnek fel. Nekünk, akik a tündérmesékre szocializálódtunk, keserves lehet az átállás, és nem is biztos, hogy lehetséges).

Comments

    No comments to show