Az örökké fejlődő kapcsolatok igénye

Már régebben elgondolkoztam rajta, hogy miért van az, hogy ha egy kapcsolat - tartson bármely állomásánál is - nem tud továbblépni, akkor egyszer csak elromlik valami, és az esetek nagy részében a felek el is válnak?

Pl. minden tök jó, kellően elmélyültek érzések, de külső okok miatt nem tudnak összeköltözni és elkezdeni az együtt élést.

Vagy összeköltöznek, de jó darabig nem történik meg a lánykérés.

Vagy jegyben járnak, de jó darabig nem történik meg az esküvő.

Vagy már házasok, de nem jön a gyerek.

Ezek gyakorlatilag bármelyikénél láttam már nem egy példát, hogy jól menő kapcsolatok is gallyra mentek. Talán az utolsó három a legtriviálisabb, de szerintem mind közös abban, ami a háttérben rejlik.

Miért van ez így? Miért ennyire fontos, hogy egyről kettőre lépjünk? Miért ennyire fontos, hogy állandóan haladjunk valamerre? Miért nem tudunk arra vágyni, annak örülni tartósan, ami van? Miért a jövőben, a képzelt előrejutásban keressük a boldogságot, és e képzelt előrejutás elmaradása (pontosabban: adott ideig be nem következte) miért válik azonossá számunkra valami csapdával, amiből menekülni akarunk? Ha addig tök jó volt valami, egyszer csak miért lesz már nem tök jó?

Ezt nem lehet örökké játszani, ugyanis egyszer csak már nincs továbblépési lehetőség. Megvan az összeköltözés, az eljegyzés, az esküvő, a gyerekáldás a kellő ütemben. A gyerekek nevelése is leköt egy darabig. Aztán egyszer csak kirepülnek. És akkor van a hűbazmeg. Hova tovább? Nincs hova tovább. Nincs már elképzelt jövő, amiben valami majd biztos sokkal jobb lesz, és amely kép dédelgetése eltereli a figyelmünket a jelenről. Előbb vagy utóbb a figyelmünk a most-ra vetül, és be kell tudni érni azzal, ami van.

Nem lehet, hogy a párkapcsolatot sokan tudat alatt az önmegvalósítás, önkiteljesedés eszközének használják? Hogy elképzelem, hogy ha majd lesz saját házam, meg családom, meg gyerekeim, majd akkor leszek boldog? És ehhez kell egy partner. Mint eszköz. Mert nyilván egyedül ez nem megy. És nyilván olyan kell, akit el tudok viselni, akit kedvelek, akivel jó együtt lenni. Nem feltétlen az, akit úgy isten igazából önmagáért, a lelke legesleglényegéért szeretek. Teljesítsen ki engem, legyen az, akinek szeretném látni, váltsa valóra az álmaimat.

Nekem, értem, én, én, én, egó.

Ha nem tesz így kellő mértékben, akkor veszekszem vele. És ha már úgy látom, hogy x ideje nem lép a következő szintre a kapcsolatunk, vagyis nem tud segíteni a képzelt, boldogsággal összekapcsolt jövőképem elérésében, mint eszköz, akkor következésképpen akadályoz, teherré válik, a boldogságom akadályává.

Pedig a boldogság nem a jövőben rejlik. A jövőben, ami sosem pont úgy alakul, ahogyan azt elképzeljük, és következésképp nem több egy képnél a fejünkben - mégis valóságként tekintünk rá.

Javaslom egyébként Eckhart Tolle - Új Föld c. könyvét. Leginkább angolul, de ha nem elérhető, akkor nyilván magyarul is jó lesz.

Comments

    No comments to show