Nos

Még mindig.

A szembenézés fontosságáról

A napokban egy beszélgetésben jött ez elő, és valahogy így hangzott el:

A lelki érettség, a személyiségfejlődés fokának nagyjából egyenes arányú mutatója az arra való képesség (vagy inkább: hajlandóság), hogy szembenézzünk olyan gondolatok lehetségességével, amikről érezzük, hogy alapjaiban képesek lehetnek akár megváltoztatni a világképünket. Mindent, amit eddig a világról hittünk. Magunkról, másokról, emberről és istenről, szeretetről, szerelemről. Visszamenőleg is akár, újraértelmezésre késztetve egész eddigi életünket.

A legtöbb ember ha csak megneszeli, hogy valami ilyesmi hangozhat el, már jó előre homokba dugja a fejét, mintsem, hogy szembenézzen azzal a lehetőséggel, hogy mindaz, amiben eddig hitt, amivel azonosult, az semmivé lehet; hogy lehet, hogy át kell értékelnie mindent.

A legkülönösebb, hogy belülről megélve ezt a tagadási folyamatot, még csak fel sem tűnik, teljesen észrevehetetlen. Az egész egy pillanat alatt zajlik le. Az új gondolattól való félelem igazi, mögöttes oka még el sem jutott a tudatig, máris az egész le van nyomva a tudatalattiba, és kész is az önbecsapás. Aztán jöhetnek a magyarázatok, kifogások, a racionalizálás, az indokgyártás, hogy "igazából" miért reagál úgy, ahogy. A nagy frászt, persze.

Másokon már talán észrevetted ezt nem is egyszer; magadon meg még sose. Nem különös?

Hogy miért baj ez a szembe-nem-néző hozzáállás? Mert elveszted a kapcsolatodat a valósággal, megmerevedsz, és körbebástyázod magad az álomvilágoddal. Ezt még lehet tetézni azzal, ha belülről még meg is támogatod ezt a zárkózottságot belülről egy konzisztens eszmerendszerrel. Pl.: "Azért nem hallgatom meg őt, mert...", "Azért nem lehet neki igaza, mert...", "Azért van nekem igazam, mert...". Vagy a legsúlyosabb eset, amit mostanság hallottam a közvetlen környezetemben: "- De mi van, ha tévedsz? - Én nem tévedek. Nekem mindig igazam van. - Jó, de mi van, ha mégis? - Ne feleselj velem." - Gratulálok, egyenes út vezet innen az őrületig.

Ha kizárod a lehetőségét annak, hogy tévedj, ha kizárod azt, hogy új információ áramolhasson be kívülről a világodba, az olyan, mintha vezetés közben feltekernéd a hangerőt és becsuknád a szemed, és többet nem nyúlnál a kormányhoz, mennél tovább egyenesen előre, merthogy te pontosan tudod, merre kell menni. Egy darabig működhet...

Azt mondják, akkor csinálod jól, ha nem ugyanaz az ember vagy, aki mondjuk 5 éve voltál. Ha ugyanaz vagy, és ugyanazt gondolod a dolgokról, akkor valahol megmerevedtél. Ahhoz, hogy ez ne következzen be, két dolog mindenképp kell:

  1. Kérdéseid legyenek, ne válaszaid. Felbecsülhetetlenül többet ér egy megválaszolhatatlan kérdés egy megkérdőjelezhetetlen válasznál. Ha válaszaid vannak, és megelégszel velük, kizártad a tévedés lehetőségét, és többet nem nyúlsz a kormányhoz. Ha kérdéseid vannak, és sosem végső válaszaid, akkor mindig meghagyod magadnak a korrigálás, fejlődés lehetőségét, és egy szép napon nagyobb kontextusba helyezve új igazságokra bukkanhatsz.
     
  2. Merjed felvállalni az érzést, amivel a szembenézés, és világod felfordulása jár. Hidd el, nem szűnsz meg létezni tőle, inkább olyan, mint felébredni a Mátrixból. Lehet, hogy elsőre ridegnek és ijesztőnek tűnik az új valóság, de ragadd meg a pillanatot, hogy ne csukd vissza azonnal a szemedet. Szokjad.

Rá fogsz jönni, bármikor többet ér a kellemetlen igazság, mint visszamenni a langymeleg önámításba, amiben eddig éltél.

 

Posted in: Az élet

Don Quijote ébredése

Hajtogattam a kukák mögött egy álmot
egy kerthelyiség félreeső részén.
Eldugult piszoárban vitorlázok
sapkám a hold, fésűm a szél.

Sorra dőlnek ki mellőlem a lányok
fojtogató bűntudat emészt.
A szívek szemétdombján kapirgálok.
Szeretni, Istenem, milyen nehéz!

Annyi minden bajjal kell még megküzdenem
plusz még itt van a nyakamba varrva 
egy lefejezett szerelem.
Tükröm, tükröm, tükröm mondd meg nékem:
Jól áll-e ez nekem?

Sorra tűnnek el mellőlem a srácok
mindegyiknek jobb dolga akadt.
Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
ellenséges szélmalmoktól zavaros szellemem
"Nincsen veszély" - mondják -
csak képzelem.

Aztán orvosok jönnek, kezükben fegyver
és ha a vegyszer egyszer a vénába hatol:
A lakatlan sziget lakó lelke tenger lesz,
a szíve lepényhal. Itt úszkál valahol.

Annyi minden szarral kell még megküzdenem
egy tucat csörgősipkás lidérc horkol mellettem.
Választok egyet. Melyik tetsszen?
Melyik legyen a partnerem?

/ Quimby /

Szívemből szól. Sajnos.

Posted in: Az élet

Őszinte vallomás, kellemetlen felismerés

Szar az úgy, rájönni, de úgy tényleg húsbavágóan, hogy mások tök totál teljesen másmilyennek észlelnek, látnak, hallanak, gondolnak, értelmeznek engem, mint amilyennek én magam. Sok mindent megmagyaráz így visszamenőleg is, és hát... nem kellemes. Igazából eddig nem vettem komolyan a nem annyira előnyös fotókat se, a videóktól meg egyenesen menekültem, de letudtam annyival, mint (feltételezem mindenki), hogy jó, hát ez is csak a saját hangunktól agyfaszt kapunk kategória. De hogy igazából ettől még nem gáz.

De az! Gáz!

Gondoljak már bele, hát amit én ott látok, az olyan mint egy másik ember. Nem én. Máshogy beszél, máshogy gesztikulál, máshogy minden, mint ahogy én belülről megélem. És mégis, ez a máshogy az, ahogy engem érzékelnek a többiek. Jéééééééééééééééézusom. Na. De ezzel még meg tudnék békélni!

Mert ha még csak a kinézetről lenne szó! De nem! A kommunikáció van igazán meglőve. De tök totál teljesen. Olyan mintha valami fordító-, vagy méginkább, torzítógép lenne köztem és a világ között, kifelé irányban, ami persze csakis számomra láthatatlan. Kurvára kiábrándító, amikor látod a másik arcán (hát még ha hangot is ad neki), hogy mit vett le az egészből. Aminek - biztosíthatlak - köze nincs a valósághoz (mármint amit szerettem volna kommunikálni). És közben nem a másik a hibás, mert a helyében valószínűleg én is úgy érteném. És közben meg nincs rossz beszélőkém, nem vagyok befordult, nem motyogok, tudok beszélni a belső világomról, kísérletet teszek az önkifejezésre. Eddig azt hittem ez megy nekem. Hát baromira kurvára nem.

Persze ez totál nem független a kinézettől és társaitól. Hiszen a kommunikáció túlnyomó - mennyi is, kilencven? - százaléka metakommunikáció. Baszhatom, hogy mit akarok mondani, ha nem is úgy nézek ki és mozgok és hangsúlyozok mint hiszem!

Tudod mi kéne? Kívülről felvett live stream önmagamról képpel és hanggal rávetítve a látásomra, rákeverve a hallásomra. Hogy egyfolytában lássam és halljam, milyen (nem) vagyok.

(Valószínűleg agyfaszt kapnék, pffff)

De ha mégsem, hát talán megkísérelhetném szinkronba hozni a külső és a belső képet, azt, amilyennek szeretném magam tudni. Addig meg? Hát, megmondom őszintén, nagyon, nagyon kiábrándító érzés napi szinten megélni (eddig is, de most már tudatosan észlelve) ezt a torzítógépet, ezt a félreértettséget, amiből a jelek szerint nem tudok kimászni, akármennyire is akarom. A jelek szerint nem tudom kommunikálni, hogy ki vagyok és mit gondolok, ki nem vagyok és mit nem gondolok. Így nehéz kellemesnek, és kurvára könnyű kellemetlennek lenni, amivel szembesülni megint csak fájdalmas dolog, mert annyi minden múlik ezen. Egyáltalán nem jelentéktelen. És igen, irigylem azokat, akiknek (szemmel láthatólag) nincsen ilyen gondja.

Posted in: Az élet

Kell nekem, ez az Igazság

Kell nekem, ez az Igazság,
S az ár, mit érte megadok,
Hogy felteszem a kérdést újra meg újra meg újra.

Posted in: Az élet, A világmindenség, Meg minden

Körbeér

Egyszer volt egy ilyen ötletem, hogy mi van, ha az univerzum amiben élünk tetszőleges skála mentén körbeér. Megmagyarázom. Szóval például ahogy nem lapos a Föld hanem gömbölyű, ha sokat mész ugyanabba az irányba, akkor kilyukadsz oda ahonnan elindultál. Ez persze akár az univerzumra is igaz lehet (más kérdés, hogy még a fény sebességével haladva is nagy fába vágnád vele a fejszédet asszem...), de mi van, ha nem csak térben értelmezhető a kérdés? Hanem időben? Vagy tetszőleges skála mentén?

Mi van, ha mondjuk zoomolás mentén is igaz ez?

Vagyis: ha sokat mész "lefelé", akkor egyszer csak a nagyon kicsi után a nagyon nagynál találnád magad.

Vagy: nagyon sokat mész "kifele", akkor egyszer csak (jóval túl a látható univerzumon túl) kibukkansz egy sejtből egy másik vagy akár ugyanezen világban?

(Mint egy fraktál. Ekkor persze az olyan fogalmak, minthogy kicsi és nagy... már pont annyira értelmetlenek, mint a gömbölyű Földön bárhol kitüntetetten "fent" és "lent"-ben gondolkozni.)

Szó mi szó, már rég eljátszottam ezzel a gondolattal, amikor egyszer csak jött ez, és kimondta a gondolatomat képileg:

Posted in: A világmindenség

Átmeneti rendek

Közértbe mész, de nem tudod, miért. 
Süt a tavasz a körút menti fákról, 
szél borzolja a fürtös lombokat, 
mint nők haját egy roppant ventilátor, 
s nem marad belül semmi gondolat. 
Egy tócsa vagy csak. Fölszárít az orkán. 
Csészényi tea – halkan párologsz. 
Felhő leszel, vízgőz az Úrnak jobbján. 
A földre hullasz, mint a záporok.

Závada Péter - Átmeneti rendek (részlet)

Posted in: Meg minden

Újévi cikkajánló: Az önazonosság csapdája

http://divany.hu/eletmod/2013/10/20/az_onazonossag_csapdaja/

Legigazibb párokról, hűségről, barlanghasonlatról, önsajnálatról, értékrend- és világképcseréről; és nem csak mert újév van.

Posted in: Az élet

Amit soha nem fogok tudni elmondani

hogy mind őrültek vagyunk, és mégsem tudunk erről

hogy sosem érthetjük meg egymást, csak élhetünk és élünk is ennek illúziójában

hogy csak modellezzük egymást ahogy a világot is

hogy az érzelmek ágensek, és használjuk egymást

hogy talán még a szeretet is illúzió, de ne sértődj meg ezen

hogy személyiségünk integritása csak illúzió, és valójában mi is többszörös személyiséggel rendelkezünk, csak nem hasítottuk le magunkról ezeket

hogy a valóságunk nemcsak, hogy csak a fejünkben létezik, de a milyensége is mindenkinek teljesen más

hogy a múlt képlékeny, és talán sosem történt meg, és nem tudod bebizonyítani, hogy a világ nem 3 másodperccel ezelőtt jött létre, az emlékeiddel együtt

hogy végtelen sok lehetséges tudatállapot van

hogy az öntudat nem transzcendens, önálló létező, csak az összetett információs rendszerek egyik emergens jellemzője, és a maga nemében nem speciálisabb, mint az elektromosság

hogy mi csak egy felcsapó hullám vagyunk az öntudat ezen tengerében

hogy az univerzum indifferens, hogy nincsen jó és rossz

hogy nincs egyidejűség

hogy még az események sorrendje sem fix, ha egymáshoz képest mozgásban vagyunk

hogy a relativitáselmélet leglényegibb filozófikus vonatkozása, hogy az idő nem globálisan telik, hanem lokálisan: máshogy itt mint ott mint amott

hogy a határozatlansági reláció filozófiai következménye, hogy a dolgok létezése és mozgása egyenértékű, nincs semmi ami létezhetne anélkül, hogy mozogna

hogy Platón barlanghasonlatában élünk, és aki egyszer kijut a barlangból, úgysem tudja elmondani amit látott

hogy én milyennek látom a piros színt, és milyen ízűnek érzem a csokoládét

hogy végtelenül magányosak vagyunk a fejünkben

 

...Ha ezek mindegyike egy sor helyett egy-egy blogbejegyzés lenne, még az is kevés lenne, hogy elmondhassam, de így meg végképp jogosan hiszed azt, hogy megőrültem. Azért majd még teszek rá kísérletet.

Kérdések természetesnek vett, de jobban belegondolva bizarr dolgokról

Három kedvenc kérdésem olyan dolgokról, amik annyira velünk vannak a mindennapokban, hogy természetesnek vesszük létüket, és jobbára eszünkbe sem jut elcsodálkozni rajtuk, vagy csak nagyon ritkán. Ne hadard el őket, hadd ülepedjenek:

  1. Miért van inkább valami, mint semmi? Vagyis: miért létezik az univerzum? Miért létezik bármi? Miért nincsen inkább semmi? És az milyen lenne?
     
  2. Miért van öntudatunk? Mi az öntudat? Miért nem vagyunk csak rendkívül fejlett biorobotok öntudat nélkül? Miért éljük át a dolgokat, mi egyáltalán ez a jelenség, ez az átélés?
     
  3. Mi az idő és miért észleljük pont úgy, ahogy? Elvileg nincs kitüntetett iránya, miért haladunk benne mégis akaratunktól függetlenül egyik irányból egy másikba, jóllehet közel sem állandó tempóban?

Oké, 42, haladjunk :) Ezek a kérdések nyilván sokakban felmerültek már, a legtöbben mégis axiómának tekintik mindazt amire vonatkoznak. Minél inkább természetesnek érzed bármelyiket, vagy minél inkább van kész válaszod amit gyorsan rá tudtál vágni a fentiekre, annál inkább valószínű, hogy még nem jutottál el a felfedezésig, hogy ezek egyáltalán nem természetes dolgok (a szó "magától értetődő" jelentésében). Sőt, bizarrak. 

Posted in: Az élet, A világmindenség, Meg minden